Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 2. szám - Jiří Marek: Az anya jogán (ford. Tóth Tibor, rajzolta Szabó Gyula)
ki se tud, egy kárbaveszett életet, amelyről senki sem beszél már.) — Az öregasszony a földszintről —• szokták mondani rólam — megy már bevásárolni. Egyízben a házmesterné észrevette a születési adataimat és összecsapta a kezét: 1 — De hiszen maga egészen fiatal? Ta lán a fehér haja... — És még sok minden más, jó asz szony. Fiatal se vagyok' már.’ Néha úgy érzem, ezer esztendő van mögöttem. A házmesterné elnevette magát, de ugyanakkor olyan bizonytalanul és bá natosan pillantott rám, mintha sajnál na. De miért is sajnál? Az én életem sem volt mindig olyan, mint ma. Sőt valamikor nagyon szép volt. Jól éltünk, én és a férjem, boldogan éltünk, ami kor gyerekünk született. Látja, az én történetem semmiképpen sem mondható különösnek, ezer meg ezer ember él át hozzá hasonlót. És tartok tőle, hogy meg sem írja ezt a mindennapos, szürke históriát. De ké rem legyen még egy kis türelemmel. Kitört a háború. Ebben sin-s semmi különös, mindnyájan átéltük és mind nyájan nagyon .is jól tudjuk, milyen volt. De nem találja, hogy semmikép pen sem elegendő csak azt mondani: háború? Csak egy szó ez, néhány hang, amely távolról sem fejezi ki a benne rejlő borzalmat. Ügy gondolom, nem jó szó ez, túlságosan lágy, csikorognia kel lene, harsognia, fájnia kellene, árasz tania a puskaport és a szikkadó vér szagát — még akkor sem fejezné ki halvány árnyékát sem a valóságnak. Abban a háborúban harcolt a férjem is. Nem fegyverrel a kezében, az ná lunk lehetetlen volt, — felforgató tevé kenységért vetették börtönbe és ítélték halálra. Magam maradtam a gyerekkel Két dolgot kell megértenie: a háború szó rémségét és terhét, amikor minden emberi igyekezet értelmét veszti, ami kor a halál egy asztalnál ül az élőkkel és ugyanakkor a gyermek gyöngéd bá ját, amikor alva ökölbe zárja kis ke zét, mintha el akarná fogni a tovasu hanó álmot. És ha megírja ezt az én története met, arra ügyeljen, hogy jól írja le az ilyesféle jeleneteket: a nap süt a park ösvényére, rajta gyerek botorkál, szi szeg és tülköl, kezét úgy mozgatja, mint a dugattyút. Ki mondaná, hogy ösvényt lát egy parkban, ahol légvédel mi fedezékeket ásnak és fáradt embe rek csüggesztik pillantásukat a földre? Vonat ez. sínen robog, csodálatos ka land és szerte a világ gyönyörű, mert egy szempillantással megváltoztathatod. Hát meg ha a fejetlen csonka hintalo vat veszi elő? A béna fa máris meg- elevenül, hátán kisfiú vágtat, meg-meg- rázza kócos fekete fejét, de nem ked veskedésből, hisz ő most nagyerejű lo vag, úttalan utakon száguld, akadályo kon szökken keresztül. Sohasem ér vé get ez a vágta. De ekkor az ablakon túl egy verabet pillant meg, a lovacska a földre hull, nem más már, csak ha szontalan. halott limlom. Az ablak mö gött veréb csivitel! Ö meg kis orrát az üvegre nyomja és csodálkozik: „Miért nem várt még egy keveset? Miért ráz ta meg a farkát? És mit mond a kis veréb, ha nem tud beszélni?” Egy perc múlva már a tarka labda
