Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 12. szám - Mihail Sadoveanu: A szegények itélete (ford. Ignácz Rózsa)
(Lörincz Gyula rajzai) hogy ha az Ancuta vendégfogadóban járok, hajtsak fel egy kancsó bort, igyák: meg ket tőt is, amíg csak ködösen nem látok, s ne mondjam el senkinek, hogy egyszer mi tör tént vele ezen a tájékon. Nekem elmond ta, hogy mennyit szenvedett. De mondhatom, ha még egy ekkora kancsó bort innék is meg, akkor is csak nehezen jutna eszem be olyan történi t. mint azé. — Miféle történet? — kérdezősködött szo kásához híven a lovászmester, Ionita. — Annak a története, tisztelt jó uram, azé, aki nékem olyan, akár a testvérem. Hé, -igányok! Kisérjetek! Házzá tok el a nagy hegyi rablónak, híres Vasilének vitéz nótá ját. Aztán ha akarják kentek, eimondha- tom a históriáját. Ha nem akarják, hát hall- gathot-k. A vitézi nagy cselekedethez cseppet sem ülj vékony fejhangon dadolni kezdeti hir telen. — Hé, idehallgassanak! „Aki fiatal s vitéz £jje3 rablás után réz Nincs fegyvere, se husángja, Se pisztolya, se puskája, Csak két keze, s bátorsága .. .Mosolyognom kellett hallván vékony hangú dünnyögését s felvidámodtam, hiszen mulatozó embertől nem vonakodtam .... Fogát villantva hagyta abba, de harag he vítette inkább, mint jókedv. — Most pedig cigányok — dörrent súlyo san — dugjátok a hegedűt a szárnyatok alá! Elmondanám maguknak, ha nem haragudná nak miatta, a történetet, amit említettem. Nem kell, hogy kereken megmondják, ha nem tetszenék ... Elkomorodva tekintett a vendégfogadó sö tét zuga felé, botját hóna alá illesztve, a pásztorok szokása szerint rátámaszkodott, majd felénk fordult, szemét végighordozta rajtunk, de nem bennünket látott. Tekintete elé hirtelen egy másik kornak a képe rém lett. Közülünk csak Ionita, a lovászmester né zett rá sandán, s valamelyes türelmetlen le kicsinyléssel, hogy egy közönséges, buta em ber, se szó, se beszéd, csak elébevág, amikor
