Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 12. szám - Moyzes Ilona: A nyárhoz - Moyzes Ilona: Apróka
apám mindig bandavezér volt aratásban. S történt egyszer, hogy a leggyengébb fiziku mú, de a legnagyobb családos Faragót el akarta kergetni az úr. Mert keskenyebb ren delt vágott és el is maradozott. Azt mond ta nagyapám akkor, hogy ha őt elereszti, leteszik a kaszát a többiek is. Mert ez nem igazság. — Igazság nemigazság, elhallgasson kend — toporzékolt az úr és pofonvágta nagy apámat. Ő meg mintha közönséges banda tag tói kapta volna, visszaadta. Hét napig ült a cel lában, mert az úrhoz ért, mert az igazat mondta. S ha apám eddig ér elbeszéléséből, éppen úgy villog, perzsel a szeme, mint most a Beregszászi földesúr ölő pillantását állva. Rettenetesül feszül a húr, a földesúr fe szíti annyiba, hegy az a néhány asszony, aki cukorra vár, kisompolyog az ajtón. Csak én maradok a kályha mellett, de nem ülve. ha nem valahogy ugrásra készen. Mert Bereg szászi most már csak rövid szavakban süríti haragját. — Szóval egy mázsa cukrot kérek. — Csak egy 'kilót mérhetek. — Ne feleseljen, mert türelmemet vesz tem. Apám azonban megköti magát és úgy tesz, mintha nem is hallaná. A földesúr pocskondiája hull, pereg le róla, mint fal ról a vakolat. Még az sem veti ki nyugal mából, hogy Beregszászi senkinek, semmi nek, csirkefogónak nevezi. Csak akkor moz dul veszélyesen a keze, amikor a földesúr nádpálcája a pultra csap úgy, hogy cseng A NYÁRHOZ Hajamba kaptál mint lmján kisfiú s úgy borzoltál, mint vizet a szél. Felkavartad bennem a déli homekot, betakartad a csendes vizeket, hoqy lázasabban szökkenjenek. Néztelek. Kedvtelve — vettelek magamhoz. S örültehn, mint a gyerek szokott, ha rendkívüli, csodásán szép játékot kapott. a fülem. A pultra csap egyszer, kétszer, há romszor, aztán kiugrik az ajtón, s apám úgy bevágja utána, hogy majd ki esik az üveg. Beregszászi a hóban dúl-fúl és földesúri tekintélyében megtépázva fordul vissza. És ekkor fagy meg bennem a vér. A földes úr az ajtót feszíti befelé, apám meg a térdével tartja. Az ajtó recseg-ropog, a földesúr tes te bedől és megkapja apám mellén a ruhát. Már ütné, már vágná és én ordítva kapom a széket. És ha nem torpan jneg, ha nem esik le ütésre emelt karja, vágom a fejé hez. De valami megtorpantja és ütés helyett a hangja szisszen tébolyodottan. — Majd megtanítom én, hogyan kell a földesúrral bánni. A frontra vitetem a gaz embert ... Azzal bevágja maga után az ajtót, felugrik a szánra és még mindig kiabálva elhajtat. Mi meg apámmal leroskadunk a székre és egy szót sem szólunk, ö néz, néz ki a las san ereszkedő hóra, kezébe fogva fejét, én meg erősen dobogó szívemre hallgatok. Mert sok volt ez az én gyermekszívemre a mai napra. Ha felállók és az ajtófélfának dűlök, remeg a lábam. Az ablaküvegre tapasztom az arcom és a hóba vájt nyomokat lesem. Az árván maradt Máli néni sirató hangja cseng a fülembe. Lehet, hogy holnap én is a bevonuló apát sirathatom. És ez a gon dolat annyira fogva tart, hogy alig hallom apám szavait. Ha jól emlékszem azt mond ta: — Nagyapád is így cselekedett volna. Őná- la se volt megvásárolható soha az igazság! APRÓKA Kalászból sárgán, nesztelen, szemérmetes szép meztelen buggyant ki, mint érből a vér, aranyion, mint égből a fény. Mint édes tej anyamellen, friss kacagás kis gyermeken. Éretten, mint a nyári nap, apróka, áldott kicsi mag. Maréknyi. Asztalra teszem. Tarlón szedtem, nézd gyermekem. Barna cipó lesz belőle, pirospozsgás arcod tőle. Szép fekete földön termett s mindenkinek kellett, kellett. Becsüld meg, paraszt ringatta, őszinte, mint a föld maga. MOYZES ILONA
