Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - Mojzes Ilona: A Lenin múzeumban - Mojzes Ilina: A kis füttyös - Mojzes Ilona: A vonatból Valinak - Mojzes Ilona: Üzenet haza a hegyekhez
Mojzes Ilona versei A LENIN MÚZEUMBAN Néztelek, néztelek fénylő bronzba öntve, száz pircxs virág volt a lábadhoz téve. Száz piros kis virág, mint száz büszke vércsepp s mint csillogó kis lámpás mindegyik úgy égett. Piros volt a szőnyeg, pirosak a székek, minden piros volt, mint a piros élet. Örök gyertyatartó, nagy fehér kegyelet, ablakon át a 'nap pirosán nevetett. Megszűntem lenni egy röpke pillanatra, égni kezdtem piros lángokban, lobogva. Élő vércsepp lettem, tűzpiros, tűzpiros, mikor elcseppentem égett a papíros. Szép voltál, szép voltál, éltél bronzba öntve, hallottam érc-hangod; „Előre, előre”!... Sok száz vércsepp lettem; szétosztom közietek, minden vér cseppnek neve: szeretet, szeretet. Piros virág nyílik minden csepp helyébe, menjetek el oda találkozni véle. Fénylő bronzba öntve nézzétek, nézzétek s a sok-sok virágot lábához tegyétek! A KIS FÜTTYÖS Friss tavaszi reggel. Egy, kettő, három! Napsugár csillan egy kicsike ágyon. Napsugár csillan, a kis Füttyös ébred s a csendes házban széjjel fut az élet. Az első dolga minden korareggel, ki tudja hol vette szörnyű nagy kedvvel: muskátlit öntözni izzó pirosra, hogy még puhább legyen bíbor bársonya. Aztán, mint aki dolgát jól végezte nagyokat füttyent, kicsiket lépdelve. Anyja csitítja, — kis öreg csendesen, madárka alszik odalent a kertben. Madárka alszik, anyja vigyáz rája, csendes alvását semmi ne zavarja. Elhallgat a Füttyös s okos szemében egy tenger mélysége van veszendőben. — Rám is vigyázol, ugye anya drága? — Mint katona bácsi békés hazánkra, feleli, hát mit is mondana mást ölnyi embernek, mint szíve igazát. S ő, mint valami szörnyű nagy, nagy titkot súgja, csukd csak be gyorsan az ablakot! S vall a kis Füttyös halkan döngicsélve, mint szokott tavasszal fának a kis méhe lágy szeretettel eay szót, a legszebbet: szeretlek! Anya mondd, miért szeretlek? ÜZENET HAZA A HEGYEKHEZ Az égen száz kicsi villám kergette egymást. A réti sást földig hajlította a szél. Az éter dörgött, mintha ágyú dübörgött volna az ég peremén. A vonat repült. Az elfutó földön, mint arany terült a gömbölyű kalász. A kalács jutott eszembe, mit zsebembe tettél. Belőle a piros cseresznyék ijedten néztek szemembe. A cseresznyék között téged láttalak. Száz kicsi villámban is az ég peremén. Szemedből a nyár, mint az élet gyöngyözve, habosán kacagott felém... Hogy valamit mondjak szavakat keresek, kicsiket, nagyokat. És úgy kotrok bele, mint a tarisznyába a koldús remegve a szónak, a szónak qazdag tengerébe. r>e ügyefogyottak, úgyhogy szárny szegettet szegényen, szegényen mind szélnek eresztem. Güqyöqök, dadogok szörnyű nagyügyetlen! — Az enyémek vagytok ti selymes s százarcú százszorszép kékhegyek. Ti drága százajkú daloló fenyvesek. Aranyos patakok, csipke habfellegek, merengő lágy tavak, éles, hideg szelek, örök, örök havak, jaj, nagyon szeretlek! Jaj hol maradtatok ólmos, fehér ködök, morcos télviharok, szép, szelíd örömök, hogy rátok nézhetek hol egész, hol törött jajduló szívemmel? Messzetűnő szépség, hogy hagyhattalak el? Óh, csak most nyögök fel jaj, hogy jöhettem el? Most ocsúdok rája messzetűnő kékség, olvadó fehérség, gyönyörű reménység, Te csillogó Tátra! A VONATBÓL VALINAK
