Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - L. Kiss Ibolya: Emlékek Juhász Gyuláról
Juhász Gyuláról Ha fiatalkori fényképét nézem, mintha a hangját is hallanám, gordonkához hasonló búgó hangot, olyant mint a verseinek hang ja : „melynek húrja a szív mélyén rezdül“ ... Tanárom volt Nagyváradon, s ügy érzem kedvelt engem. Mindig megállított, ha talál kozott velem s mindig rám mosolygott szo morú szemévéi. „Mért hívják magát ügy, ahogy keresztelték?“ — kérdezte egyszer. „Jobban illene magához, ha Ilinek szólítanák, legjobb barátnőmet is így hívják: KMma Ili nek“ ... Ezeket az elröppent szavakat a gimnázium folyosóján mondta nekem, a csitri diáklánynak, órája elkezdése előtt. Akkoriban volt ez, mikor Várad már a ma gyar irodalmi élet központját alkotta, a „Holnap“ társaság idejében. „Várad: a kicsi magyar élet Nagy és új küzdőit te adtad. Költők és más ifjú merészek Benned ébredtek és akartak. Várad: hol „Ady Endre arca Ragyogott éjszakák homályál S új versek csengő, könnyű harca Vágott rendet a régi gárdán. S a kávéházi zűrbe, zajba Tárogatónk zendült kiáltván: Hogy akik itt sírnak, loholnak Mind váteszeid lesznek tarka Holnap!“ Mi, diákok egyetlen percet se mulasztot tunk volna el óráiból. S elmondhatom, soha azóta sem hallottam szebben elmondott iro dalmi előadásokat, mint Juhász tanár űrtől. Ogy ültünk elörehajló fejjel a szúette pád ban, mint az igézettek. Lélegzetvisszafojt va ittuk melegzengésű szavát, meg se moc canva, nehogy legkisebb nesz is zavarja a tanárt, aki az ihletettek szenvedélyével ma gyarázta Homérosz művészetét... Szájtát- va bámultuk a volt papnövendéket, akin már reverenda helyett rosszul szabott ruha ta karta teste soványságát s néztük magas, szinte világító homlokát, vértelen, keskeny száját, ezt a szépnek éppenséggel nem mondható férfifejet, melyről ő maga val lotta: „Ez elfáradt fej mélyen meghajolt már a sors előtt... De világi urak és hatalmak Nem látták soha gömyedten e főt, Mely könnyes szemmel és dalos ajakkal Hódol virágok s őzikék előtt“. Juhász Gyula váradi tanársága alatt tör tént, hogy édesanyámtól kaptam egy szép, diáklánykáknak való piros posztó sapkát. Roppant büszkén hordtam, mert új volt, pi ros volt és úgy véltem, hogy jól áll... Ez zel az új sapkával a fejemen siettem egy tavaszi reggelen a gimnázium felé. Az első óránk Juhász tanár úrral volt, loholtam hát, hogy el ne késsek. A toronyóra azonban nyolcat ütött, máne az „Űri utcába“ értem, megkettőztem ezért lépteimet, majd szalad ni kezdtem ... Szívem a torkomban lükte tett, mire végre a vén boltívek alatt kopo gott a léptem — de csönd honolt már a vastag falak mögött: megkezdődött a taní tás. A mi osztályunkból azonban zsivaj szű rődött ki, kiabálás, kacaj — hát mégsem késtem el. Lenyomtam a kilincset és a terembe lép tem. Az ajtónyitásra percnyi csend foga dott: a fiúk azt hitték, a tanár érkezett meg. Én pedig megálltam az ajtóhoz dühre, lihegve a gyors iramú úttól, remegő ujjakkal nyitva kabátomat. Ekkor egyik osztálytársam villámgyorsan kiugrott a pádból, lekapta a fejemről a sapkát s hangos kiáltássala ma gasba dobta. Egy másik a hulló sapkámat el kapta, ettől egy harmadik s így szállt cikk- cakkban a piros szép, új sapkám, a terem nek széltében-hosszában. Valaki most egé szen fel, a mennyezetig dobta s lehulltában £ih($á
