Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 7. szám - Thomas Mann: Mindernickel Tóbiás (ford. Tóth Tibor, rajzolta Lőrincz Gyula)
kát vet színehagyott, borotvált arcára, két gyulladt szeme tekintetét csak néha emeli fel a földről, orrától két mély ránc fut ko moran a szája széléig. Mindemickel csak ritkán hagyja el a há zat. és ennek is megvan az oka. Mihelyt ugyanis megjelenik az utcán, csapatosan futnak utána a gyerekek, sokáig nem ma radnak el a nyomából, kacagnak, csúíolód- nak, nótáznak: „Hó, hó, Tóbiás!“, meg rángatják a kabátja szélét, az emberek pe dig kicsődülnek a kapu elé és szórakoznak rajta. Mindemickel csak megy tovább, anél kül, hogy védekeznék, riadtan pillogat ma ga koré, vállát magasra húzva és fejét le szegve szaporázza lépteit, mint az olyan ember, aki esernyő nélkül siet valahová a szakadó záporban; bár az arcába nevetnek, itt-ott alázatos udvariassággal süvegei meg valakit az ajtóban álló emberek közül. Vi selkedése később sem változik, amikor a gyerekek elmaradnak, a járókelők nem is merik és csak néha fordulnak meg utána. Továbbra is riadtan tekintget körül, lesunyt fejjel iparkodik előre, mintha ezernyi gú nyos pillantás terhét érezné magán, és ha tanácstalanul, ijedten felemeli szemét a földről, észrevesszük, hogy különösképpen nem tud biztosan és nyugodtan szemügyre venni egy embert sem vagy akár egy tár gyat sem. Bármilyen furcsán is hangzik, de nyilván hiányzik belőle a természetes, értel mes észlelő fölény, amellyel az egyén a je lenség födött áll és tétova szeme riadtan siklik le emberről, tárgyról... Ki ez az ember, aki mindig magányos és szemmelláthötólag rendkívül boldogtalan? Erőszakoltan polgári öltözéke és egy meg szokott mozdulat, amellyel kezét álla fölé emeli, azt mutatja, hogy semmi esetre sem számítja magát a lakosságnak ahhoz az osztályához, amelynek kikében éL Isten tudja, milyen játékot űzött vele a sors. Arca olyan, mintha az élet megvetőn mo solyogva ököllel belevágott volna. — Kü lönben könnyen lehetséges, hogy nem is élt át súlyos sorscsapásokat, csak egyszerűen nem életrevaló, és egész megjelenésének szenvedő alsóbbrendűsége, bárgyúsága azt a kellemetlen benyomást kelti, a természet megtagadta tőle azt az erőt, egyensúlyt és gerincességet, amely szükséges ahhoz, hogy az ember emelt fejjel létezzék. Ha fekete botjára támaszkodva megtér a városból, a Szürke Ütőn a gyerekek a meg szokott gajdolással fogadják; a dohos lép csőkön felkapaszkodik lakásába, amely sze gényes és sivár. A szobában az egyetlen valamennyire szép és értékes darab egy fió kos szekrény, szilárdan kidolgozott empire bútor, nehéz fémfogantyúkkal. A kilátást reménytelenül elzárja a szomszédház szűr ke tűzfala. Az ablak előtt földdel teh vi rágcserép áll, de semmi sem nő benne: Mindemickel Tóbiás időnként mégis oda megy, nézi és szagolgatja a puszta földet. — A szoba mellett szűk, sötét hálókamra van. — Tóbiás belép a szobába, köcsögka lapját és botját az asztalra teszi, leül a zöldhuzatos, pországú pamlagra, állát a te nyerébe támasztja és magasra húzott szem öldökkel bámul maga elé a padlóra. Olyan, mint akinek többé semmi tennivalója e földön. Nehéz volna ítéletet mondani Mindemic kel jelleméről; a következő eset azonban javára tanúskodik. Amikor a különös em ber egy napon elhagyta a házat és a gye rekek szokásuk. szerint körülrajzották, gú nyolták és kinevették, az egyik, vagy tíz éves kisfiú megbotlott társa lábában és olyan szerencsétlenül esett a kövezetre, hogy orrából, homlokából megeredt a vér és a gyerek sírva terült el a földön. Tóbiás nyomban visszafordult, odasietett hozzá, föléje hajolt, és gyengéd, reszkető hangon sajnálgatta. — Te szegény gyermek — mondta — nagyon megütötted magad? Hisz vérzel, homlokodon lecsurog a vér! ó, szegénykém, milyen szerencsétlenül fekszel itt! Nagyon fáj? Hogyne fájna, amikor ilyen keservesen sír a szegény gyerek! De nagyon sajnál lak! Te voltál a hibás, de mégis... itt a zsebkendőm, bekötözöm veie a fejed... így ni! Szedd össze már magad, kelj fel, kis fiam! E szavakkal valóban elővette zsebkendőjét, a fiú homloka köré tekerte, gondosan feli segítette őt a földről és tovább ment. De mennyire más volt most a magatartása és az arckifejezése, mint különben! Keményen, egyenesen lépdelt, melle szinte dagadozott a szűk kabát alatt; szeme tágranyílt, csillogott és tekintete nyugodt biztonsággal pihent meg embereken, tárgyakon, szája körül fáj dalmasan boldog vonás rajzolódott ki. Az eset következtében egy időre meg csappant a szürkeúti emberek csúfolódó kedve. Hamarosan azonban megfeledkeztek meglepő viselkedéséről és egy sereg, egész séges, könyörtelen és pimasz gyerek me gint teli torokból gajdolta a riadt, tétova piilantású férfi fülébe: „Hó, hó, Tóbiás!“ * * * Mindemickel egy napsütötte délelőtt ti zenegy órakor elment hazulról és a vá roson keresztül a Pacsirtahegyre indult, egy hosszan elnyúló dombra, amely a délutáni órákban a város legkedveltebb sétahelye, de a kellemes tavaszi időben már a déli órákban is felkereste néhány járókelő és könnyű sétakocsi. A fósétány egyik fája alatt egy ember állt, pórázra kötött va
