Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 6. szám - Dénes György: Ipolyviski emberek
istálló, új sertésól, fészer, kiskert, gyü mölcsös. Négyen dolgoznak a szövetke zetben, Nyustin Lajos, felesége, fia, me nye. Egyszóval az egész család. Nyustin Lajos középparaszt volt mielőtt, 1952- ben a szövetkezetbe lépett. Kedvvel állt a közösbe, de nem is bánta meg. Mikor beléptem a konyhába, éppen bőséges beszélgetésben találtam az idő sebb házaspárt. A barnapiros arcú em ber kérdően nézett rám vastag szemöl döke alól. Mikor aztán megtudta, ki va gyok, honnan jöttem, s mit akarok, ba rátságosan asztalhoz tessékelt. — Éppen számadást tartottunk az asszonnyal — pillogott huncut tekintet tel feleségére. — Hogy hát hova, mire is költötte az én Erzsim azt a sok pénzt, amit a szövetkezet fizetett. — Mennyit kaptak, Nyustin bácsi? — Mennyit? Sokat. Szóval az osz talék szétosztásakor 25 000 koronát. Két szer huszonöt, ötven. Ötvenezret keres tünk négyen a múlt évben. — És a természetbeni? — Az ám. A természetbeni. Két sze kérre se fért el. Volt az 48 mázsa búza, 16 árpa, 8 kukorica, 16 mázsa széna, megannyi szalma. De most már Nyustin néni sem áll hatta meg szó nélkül. — A hat és fél mázsa marharépát ki felejted, Lajos. Meg a félmázsa cukrot, amit a cukorrépa gondozásáért kaptunk. — Igaz, igaz — biccent fejével az ember. — Dehát nem naptár a fejem, hogy mindent észbe tartson. — Szép jövedelem, bizonyisten — vetem közbe. — Ha nekem ennyi termé sem, pénzem volna ... — Jó summa, de azért el lehet köl teni. Bútort, ruhaneműt, miegymást vá sároltunk. Új pincét építtetek, a sertés ólat is javíttatom. Már megvettem a hozzávaló anyagot. Igaz, kerek tízezer koronát a bankba tettem. — Ezt a konyhaszekrényt is az osz talékból vásároltuk — szól közbe ismét a teltarcú Nyustin néni. — Háromezer négyszáz koronába került. — Szép, bizony szép. Jó azzal dicse kedni, ami van, ugye? — Hát nem mondom, jó.. Nincs is semmi panaszunk. Aranybánya ez a mi szövetkezetünk. Emellett még a háztáji gazdálkodás is sókat lendít. Tehén, ser tés, kacsa, liba, tyűk körülöttünk. Alig bírunk a sok állattál. A háztáji gazdál kodásból még terven felül is adunk az országnak. Ez évben 300 darab tojással meg 40G liter tejjel szolgáltatunk be többet. — Szeretünk dolgozni — veszi át is mét a szót Nyustin bácsi — és ez a fontos. A jó munka. Az ipoíyviski nép híres a szorgalomról. Szereti a földet. Dédelgeti. Azért virágzik a szövetkezet. EGY KIVÁLÖ SERTÉSGONDOZÓ. Csala István amolyan vékonycsontú, középtermetű ember. Két év híjával öt vén éves, de jóval kevesebbnek gondol ná mindenki. Fiatalos, rugékony, friss mozgású, ötvenegy óta sertésetetőként dolgozik a szövetkezetben. Két ízben is kitüntették. Tavaly a kerületen, Besz tercebányán, nemrégiben meg a járá son. Munkahelyén találtam, éppen eledelt főzött a sertéseknek. A tágas, napos is tállóban vígan hancúrozták a kisebb ma lacok, a hízók, a hízónak való röfik meg elhevertek az álmon. — Megy a munka? — tettem fel a kérdést. — Megy, mendegél. — Sok jót beszélnek magáról a falu ban, Csala elvtárs. — Csak nem? — Hogy ilyen sertésetetőt hét me gyében se találnának. Egy szerény, gyönge mosoly incselke dik fel az arcára s két keze járása köz ben mondja: — Pedig nem etetek én különöskép pen. Igaz, becsületesen dolgozok. Benne a szívem. Szóval szeretni fceíl a jószá got, néha babusgatni, mint a pulyát. Különösen az anyakocákat, malacokat. Kezefejével megtörli homlokát, darát vet az üstbe, s tovább beszél. — Kétszázharminc sertéssel bajlódok. Ebbő huszonkettő anya, a többi kisma lac, meg süldő. — Nézze csak — int a karámok felé — mint a dinnye valamennyi. Gömbö lyűek. — Mennyit malacoztat évente egy-egy anyától? — A terv tizenkettőre szabta, de én tizennégyre emeltem. Szerintem ez is kevés. Ha jól megy még magasabbra emelem az átlagot ebben az esztendő ben. — Mi a titka a sertésnevelésnek? — Nem titok ez. A hozzáértés, rend szeretet, tisztasáp, pontosság, s mint mondottam, a jószág szeretető a nyitja mindennek. Naponta háromszor etetek. Pveggel hatkor, tizenkettőkor, este fél-
