Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Veres János: Tátraszéplaki Wolker emlékek nyomában
A szanatóriumot Jiří Wolkerről nevezték el. A főépület előcsarnokában némán állunk sokáig. A sarokban, cserepes virágok kö zött, áll a költő mellszobra, mellette a falon pirosbetűs felirat: „Jiří Wolker, költő volt, szerette a világot, verekedni készült jogaiért.14 Orvosai, ápolói közül már senki sincsen itt. A kultúrfelelős örül a magyarországi vendégnek, készségesen áll rendelkezésünkre. — Ebben az épületben csak rövid ideig lakott Jiří Wolker — mondja. — Innen át helyezték egy másik pavilonba, melynek most „Orava" a neve. Az esetleg meglévő kéziratok felől ér deklődünk. de azt nem tud mutatni, elvitték őket a múzeumokba, ahol sokkal többen tekinthetik meg, mintha itt maradtak volna. Elindulunk és először az épület mögé ka lauzol bennünket, hogy megmutassa azt a helyet, ahol a költő kedvenc padja állott Útközben elmondja, hogy Wolker több íz ben volt a szanatórium páciense, utoljára 1923. januárjától az év végéig ápolták ebben az intézetben. Megyünk az utacskán az erdő felé. Ünne pélyes hangulat üli meg a szívemet Ez a nyírfagally talán akkor is így lengett a szélben, amikor ö utoljára ment fel ked venc padjához. Ha a fenyők beszélni tud nának, sokat mondhatnának el a sápadt, szomorú fiatalemberről, akivel naponta ta lálkoztak. Felajzott a képzeletem, gyorsab ban ver a szívem. Minden Öreá emlékeztet, mindenről a versei jutnak eszembe. Szén rakás a ház mögött: a „Ballada a fűtő sze meiről“ című müve szavai lobognak fel! Anyja szoknyájába kapaszkodva kisfiú jön szembe az úton. A meg nem született gyer mekről szóló balladája zsong a fülemben. Megyünk az úton, keresve a költő lábnyo mát, a sárga avar között. Velünk van most ö, a szenvedő, forrőszlvü költő, akinek szí ve együtt dobbant az osztravai öntők szi vével s aki utolsó leheletéig hitt a proletár forradalom erejében. Tavacskához érünk, melyet az intézet pá ciensei csináltak, felduzzasztván a hegyből lesiető csermely vizét. A tavacska túlsó partján emlékkő áll. Ugyanazon a helyen, ahol az a pad volt, melyen Wolker legszí vesebben időzött, ha állapota megengedte, hogy elhagyja a betegszobát. Állunk a* mély csereiben, csak a csermely csobog. Olvas suk a táblát, melyet a kegyelet helyezett el a kövön a költő halálának 25-ik évforduló ján: „Itt ült Jiří Wolker, költő volt, szerette a világot, verekedni készült jogaiért. Meghalt, mielőtt kiránthatta volna szívét a harcban. Huszonnégy évet élt.“ A jelenlegi „Oravau pavüon, melyben a költő hónapokat töltött Utunk parkon keresztül, szökőkút mellett vezet. Ismerősöm Csehszlovákiába való in dulása előtt olvasta odahaza Jiří Wolker magyarra fordított verseit. E versekből idézgetve ballagunk Wolker lábnyomában a széplaki tüdőszanatórium főépülete felé. S tudjuk, hogy ezek a szavak mindig élni fognak, mint ahogy Wolker emléke sem fog soha kimúlni a szívünkből. Tudjuk, hogy hozzánk intézte e verseit a költő, akit a halál harminc évvel ezelőtt ragadott el kö zülünk. Az, akit József Attila annyira sze retett és értékelt. A legnagyobb magyar proletárköltő — Szántó Judit visszaemlé kezése szerint Wolkemek azt a versét kedvelte talán a legjobban, amelyben ezt mondja: Felhők, fehér fürtökbe hajolva fussatok az égbolton nyugovóra, hogy hamarabb jöjjön az az óra, mely így szól majd: Kelj fel és járj! Jiří Wolker mellszobra a róla elnevezett szanatórium főépületének előcsarnokában.
