Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 5. szám - Veres János: Negyvenötben történt
összekötő kapocs szellemi életünk múltja és jelene között. És itt nő túl Fábry Zoltán könyve az iro dalmi esemény, újdonság határán és nemese dik tartós értékű és érvényű szellemtörténeti dokumentummá. A vox humana népe — ezzel a jelzővel aposztrofálta éppen Fábry Zoltán egyik írásában a szlovákiai magyarságot. A tisztán csengő emberi hang, a mélységes és igaz humanizmus talált otthonra ezen a tá jon, amikor szerte-körül a barbarizmus ülte torát. Európa sorsfordulóján, amikor any- nyian mérettek meg és találtattak híjával, a szellem őrtüzeként világított a stószi köz ségi tanács határozata, amellyel polgárjogot ajánlott a kultúrát eltiprő fasizmus üldözött jének, Heinrich Mann-nak. És a szlovákiai vöx humana töretlensége zeng Fábry Zoltán kötetének befejező írásában. A címe: Egy ember meg akart szólalni. 1940. végén író dott, karácsonyi „jóhímek“ szánva, de meg nem jelenhetett. Hadd álljon itt néhány sora: „A huszadik században élünk! Háborúban élünk: emberek hullanak és emberek gyilkol nak, emberek részegednek és emberek kiseb bednek ... Minden — embert temet: vadít és némít. Vox humana, vox humana: a si rálysikoly itt elfúl... Hamu permetez, ka tasztrófa lávája. És ime, őr vigyáz a strá- zsán. Egyedül és árván. Pontosan úgy és ak ként, ahogy hadköteles századunk magyar emberségtörvénye, Ady-reglamája előírja: ölt testvérek úgy élnek benne és általa, mint a gondolat igaza! Most megszólalt: élet jelt adott. Az őr számadó és számonkérő életje lét. Bízzatok!“ Az őr — mint évezredes elődje a pompéji strázsán — kitartott híven és rendületlenül. És most ím elénk teszi őrködésének summá ját, számadását: a gondolat igazát A tanú ságtételből megrázón, de kristálytisztán szói felénk a vox humana, hirdetve a szellemer kölcs tántoríthatatlanságát, az író igazát. TÓTH TIBOR Negyvenötben történt — Szobánkat gránát verte szét — Tóth bácsi így panaszkodott. — Pincében lakunk, mint az ürge siránkoztak az asszonyok. S most ott állnak a romkastélynak ép szobájában, tétován; egy mentés úr-kép fent fityeg még a szoba cirádás faián. Tóth bácsi az ablakhoz lép: — hatvan évig nézett innen az úr, míg a földjét túrtam s rongyban lógott vászoningem. Hatvan évig... — s azt hiszi, hogy álmodik és nem valóság, hogy ő áll Sitt és a május rá dobálja aranycsókját. Hej, nem hatvan, ezer éve — gondolom én — hogy a herék néztek innen, — míg az idő rájuk szólt, hogy: most már elég! Nem hatvan, de ezer évig vártad, hogy tán fordul sorsod. Míg megértük, hogy a kastélyt elfoglalták a. Tihorcok. VERES JÁNOS.
