Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 5. szám - M. Jegorov: Győzelmi zászló a Reichstag fölött
— Gyerünk be, — mondja Kantarija, _ megnézzük, mi a helyzet. BaLfeié indultunk. Sötétség fogad. Va lamennyi ablakot berakták téglával. Sietünk fel a második emeletre. Ott ja vában áll a harc. ,4 német péncélöklök- kel lövöldöz lefelé. Mi is hoztunk ma gunkkal öt gránátot, így aztán segí tettünk a gyalogságnak. — Ha a katonáink már itt fönn vere kednek, a zászlót is ide kell hozni, — mondja Kantarija és már indul érte. Én utána. A bejáratnál leáldoztuk a zászlót és siettünk vele fölfelé. Kitűztük a második emelet egyik ablakába. Vit tük volna magasabbra is, de nem lehe tett. A felsőbb emeleteken még kemé nyen tartotta magát a német. De aztán megváltozott a helyzet. Megnyílt az út a harmadik emeletre. Hamarosan már ott lobogtatta a szél a zászlót. Ügy véltük, ott ke fi kitűznünk, ahol a harc folyik. Vigyáznunk kellett, hogy a németek ne közelíthessenek a zászlóhoz. Nem egyszer meg is próbálták, de résen vol tunk. Hamarosan azonban gyalogságunk balfelé szorította az ellenséget és előt tünk megnyílt .az út a tetőre. Megint eloldoztuk a zászlót, vittük magunkkal. Fenn állunk a Reichstag tetején, a hom lokzat fölött ágaskodó lovasszobor mel lett. Közben kivilágosodott. Körülné zünk. Odalenn messzire nyúlik az égő város. Fekete füst gomolyog szerte. A tető fölött lövedékek süvítenek. Állunk kezünkben a zászlóval és azon gondol kozunk, hová tűzzük. A vasból öntött lóba kapaszkodunk. hogy le ne sodorjon a légnyomás. Hirtelen egy gránátszi lánk süvít el mellettünk és lyukat üt a ió oldalába. A szobor belül üres volt. Kantarija odanéz és azt mondja: ■— Tűzzük ide! Beszúrtuk a zászló nyelét a vasló se bébe. Még egyszer végig sirnogaxt.uk szemünkkel vörös selymét és lefelé in dultunk. A lépcsőn egy katona jön fut va: — A zászló csak egy irányból látha tó, — kiáltja, — és úgy fest alulról, mintha a vaslovas tartaná a kezében, Azért küldtek, hogy tűzzem máshová. — Azt már nem, — válaszoljuk, — a tanácsodat köszönjük, de a zászló a mi gondunk! Ismét felkapaszkodunk a tetőre. Lá bunk alatt csikorog az üvegcserép. Mindenfelé gránátszilánkok hevernek. Hova tűzzük a zászlót, hogy egész Ber linben lássák? A kupolára! Az ám, de a kupola jócskán megsínylette a harcot. Az üvegcserepek összetörtek, más nem maradt belőle, csak a bordázat. Hát majd ezeken a hordákon mászunk fel a csúcsára. Lepillantunk — ásító feke te mélység. Nem valami biztató lát vány! De nem, vesztegethetjük az időt. A gránátok vésztjoslón ugatnak a tető fölött. Elől Kantarija, én a nyomában, kú szunk fői a kupola bordáin. Fölérünk a csúcsra. Megerősítjük a zászlót és ereszkedünk insszafelé. Átfutunk ia téren. Mindenfelől német lövészek puskáznak. Hol innen, hol on nan harson az „Urár Rohamoznak a mieink. Harcba szólítja őket a Reichstag csúcsán lobogó zászló. Visszanézünk, mi is látjuk, amint vörös selymét lengeti a szél. Boldogok vagyunk. Zinesenko ezredes úgy fogadott, mini édes fiait. — Ezredes elvtárs, ~ jelenti Kantari ja, — parancsát teljesítettük, a zászlót kitűztük a Reichstag épületére. — Legények vagytok a talpatokon, — válaszol az ezredes és megölel, — most aztán pihenjetek. De bennünket valami odahúzott a Reichstag épületébe, ahol bajtársaink el keseredett harcot vívtak az ellenséggel. Csatlakoztunk azokhoz a katonákhoz, akik gránátosládákat cipeltek a Reich- stagba. A gránátok után a híradósok felsze relését vittük. Valahányszor keresztül haladtunk ma téren, felpillantottunk a győzelem zászlajára, amely ott lobogott a Reichstag kupoláján. Egyszerre csak úgy látjuk, mintha a rúd ja meghajolt volna. Rohanunk fel a tetőre. De nem, tévedtünk — a zászló egyenesen, biz tosan állt.
