Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Bábi Tibor: Nem nyughat, nem adhat…
is csak falusi ember volt. Látszott, hogy valami nagygazda. A zsebébe nyúlt, kivett egy szép, zsebbeli hordásra na gyon alkalmad üveget, lecsavarta a kupakját, aztán kézről kézre a beteghez juttatta a pálinkát: — No ebből igyék, a magam üstjén főztem, barackpálinka, tiszta minden spiritusztól, mismástól. A beteg jócskán húzott az üvegből. Előbb egy kis kortyot, aztán egy nagy kortyot, utána még egy kisebb kortyot, megnyalta a száját, szörpögött, ízlelt, mindenki nézte a színjátékot, aztán mint aki az italnak tartozik a becsülete tel, még egyet ráhúzott: — Ez aztán teszi! — visszajuttatta az üveget — Isten fizesse meg! Most már teljesen el volt látva. El vette a szegények helyét, fölriasztotta álmukból gyermekeiket, megette éte lüket, fitymálta javaikat. Most már nemcsak a fekhelye, de a gyomra is rendben volt és átengedhette magát a pihenésnek. A vonat döngve és dohog va rohant a hófödte tájon. A puszta téli éjszakában a befagyott ablakok a kilátástalan élet jeleiként béklyózták a kocsi utasait. Fáradtak voltak a mun kától, hajszáktól, gondoktól. A vonat zúgása, a kinti levegő szi- szegése muzsikált nekik és mint valami szabadságolt elítéltek, elaludtak ettől a a zenétől. A beteg nem aludt, sőt annyira jól érezte magát, hogy fölült, körül is né zett, kivel lehetne beszélgetni egy ki csit Csak a barackpálinkás, jóködmö- nös volt ébren. Ennek jól tartott testé ben még éter szemekkel csillogott az életerő. Odaszólt az alvók feje fölött ennek: — Voltam én már rosszabbul is, mint most Egész rosszul voltam, úgy lát szott, hogy a végemet járom. Odajött a házhoz a sok szegény rokon, hogy hát hogyan vagyok, hogy ne érezzem magam á betegségemben elhagyatott nak. Azt gondolták, hogy már halálom előtt toroznak nálam, az én konyhám ból, meg pincémből. Enni, inni akart a sok nyomorult, rongyos szegénye. Na, — mondtam akkor, azért sem halok meg! Nem teszöm meg nektök. Én utá nam nem jussoltok! Egy fillért sem! Összeszedtem magam, fölkeltem, enni, inni kezdtem. Annyira vittem, hogy még orvoshoz is be tudtam menni a városba. Most pedig már másodszor voltam a tanárnál Pestön. Mert van neköm egy kevés. Rétszáz hold földem, kis gulyám, motoros traktorom van néköm. Most azért is meggyógyulok, aztán ha csak egy is beteszi a lábát a szájtátó rokonok közül hozzám, kor báccsal verem ki. Hogyha mégsem gyó: gyűlnék meg, akkor se nekik hagyom, amim van, de a papokra testálom. Mert még a síromban sem lenne nyugtom, ha tudnám, hogy ezek a rongyosok ül tek bele az én vagyonomba. Mindig is utáltam a koldúst, a maflát, a szegényt. Űtitársai, a szegények, nem hallották ezt, mert vagy szundikáltak, vagy alud tak. Álmukban még boldogok is voltak, mert lelkűkben dalolt az irgalom dala. (1947.) Nem nyughat, nem alhat.,. Szellő kocogtatja alvó két ablakod; álmodból felriadsz, figyeled, hallgatod. Ki lehet, mi lehet, ha mégsem a párod. — Csak a szél, — s elalszol, mire kitalálod. SzeLecske, ne ébreszd, nem nyughat, nem alhat, páromat ne szeresd, kocognod nem szabad. Egyszer ha megtérek, megengedem talán, velem kocoghatsz majd alvó két ablakán BÁBI TIBOR
