Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 5. szám - Lőrincz Gyula: Győzedelmes tíz esztendő
Mikor a h& Zaja KosZmogyem janszka ja édesanyját megkérdezték, hogy va jon mi volt a titka annak a nagy lelki erőnek, amellyel ez a véznaltestű kislány rendelkezett a brutális fasiszta gestapo, a német kémelhárítók embertelen kín zásaival szemben, Koszmogyemjanszkaja asszony szerényen azt válaszolta, hogy ennek az erőnek, ennek az ellenállásnak nem volt semmilyen rejtélyes titka, ez a hazafiasság szelleme, a szovjet haza szeretet© volt Ez az édesanya másik gyermekét, Surát a háború utolsó plőtti napján vesztette eL Milyen rettenetes arra gondolni, hogy a háború egy napja elég volt ahhoz, hegy egy anya, aki haza szeretetre nevelte gyermekeit, második reménységét is elveszítse. Egy nap, hu szonnégy óra a több évig húzódó háborúból elég volt ahhoz, hogy ennek az anyá- riák második legdrágább kincsét, Sura fiát is elrabolják a reménység világából, a békés életből. Huszonnégy órával később már elhallgattak a fegyverek. Az agresszor letette a fegyvert, meghajolt az erősebb fél előtt, úgy nézett ki tíz évvel ezelőtt, hogy ez az agre^zor, a német fasizmus, a német imperializmus Jifem ellenfél többé, mert megsemmisült. Tíz évvel ezelőtt, mikor a megmaradt templomtornyokban megkondultak a harangok, hirdetve a békét, a fegyverletételt, felvetődött bennem a gondolat, vajon ki volt az utolsó halott, ki volt az utolsó áldozat, kit és hol öltek meg utoljára a háborús fegyverek’ Akkor még nem tudtam Zojáról, ném ismertem Matrozov hőstettét, aki saját testével tömte be az ellenséges gépfegyver csövét, hogy megvédje hazáját, harcostársait. Akikor még non tudtam, hogy a hős Zo- jának testvére egy nappal a fegyverletétel előtt halt hősi halált, hogy így a szerető anya szívét még kegyetlenebből markolja körmei közé a háború szelle me, a gyilkosság szelleme. De -mégis felvetődött bennem a gondolat, vajon ki és hol halt meg utoljára a háborús áldozatok közül. Az utolsó minden esetre csak egy ember volt, s borzasztó kár, rettenetes kár egy embert is megölni, akinél megvan az a remény, hogy valamit ad az emberiség számára akár két keze, akár szelleme munkájával. De nem egy embert, hanem milliókat öltek meg a háború hosszú évei alatt. Meg kell emlékeznünk róluk, mert nekik, az ő vérüknek, életük feláldozásának köszönhetjük azt, hogy ma tíz év után békében, szabad ságban élünk. Itt elsősorban természetesen azokra gondolunk, akik a szabadsá gért öntötték vérüket, akik a szabadságért hoztak áldozatot. Ő előttük hajtunk fejet elsősorban, a hős szovjet katonák emléké előtt, akik nélkül ma felszaba dulásunk tizedik évében nem csinálhatnánk számvetést szabad építő életünk elért eredményéiről Nem egyszer jártam a slavini sírok között, olvasgatva a sírköveken a szovjet katonák neveit Ezek már messze hazájuktól nálunk haltak hősi hálák, a mi Győzedelmes tíz esztendő 1955 május V, évfolyam 5. szám A CSEMADOK KULTÚRPOLITIKAI FOLYÓIRATA mm írta: Lőrincz Gyula
