Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Szabó Béla: Az igazgató előtt (rajzolta Harmos Károly)
Gombostól, ha Chira felszólít. De Chira nem tette. — Ismerd be azt, hogy súlyos hibát kö vettél el, amikor eltulajdonítottad iskola társad uzsonnáját. — Elismerem, — mondtam, — És hogy ezt soha többé nem teszed, — folytatta az öreg igazgató. — Soha többet nem teszem — ismétel tem a szavait őszintén, szívből, hisz úgyis megfogadtam már magamban, hogy inkább soha az életemben nem eszem uzsonnát, semhogy mégegyszer ilyen helyzetbe jussa*. Már-már úgy éreztem, hogy minden rendbe jön. Megkönnyebbülten felsóhajtot tam, vártam, hogy mindjárt vége lesz en nek a szörnyű kínzásnak és kiszabadulok a teremből, amely az egész kihallgatása idő alatt börtönnek tűnt, bár igen szép, nagy levelű pálmák álltak az ablakok előtt és bár Petőfi aranyozott szobra is ott volt, meg Ady Endre képe is ott függött a falon. De mindez nem használt, börtön volt szá momra ez a terem és vártam a pillanatot, hogy kiszabaduljak. Vártam, hogy a felnőt tek végre azt mondják, hogy mehetek. De nem mondták, ellenkezőleg. Kneisel kijelentette, hogy ez nem elég. Gombos apja pedig kapva kapott Kneisel szaván és követelte, hogy bocsánatot kérjek. — Nem! — válaszolta Chira nyugodtan és elszántan szembenézett Gombossal. Me gint Ádám igyekezett békét teremteni. Fi gyelmeztette Chirát, hogy eleinte ő is a bo- esánatkérés mellett volt. — Ez igaz, — válaszolta Chira — de a gyerek ellenállt. Tehát van benne igazság- érzet, van benne emberi méltóság. Én pe dig nem azért vagyok a tanítója, hogy gyá vaságba kényszerítsem, hanem azért, hogy szabadságszeretetre neveljem. A helyzet egyre feszültebb lett, büszke voltam, végtelenül szerettem Chirát, és az arcán, égő tekintetében a gyász még job ban fokozta ragaszkodásomat. — Hogy mer ön szabadságszeretetről be szélni egy közönséges lopással kapcsolat ban? — kiáltotta dühösen Gombos. — Ez nem közönséges lopás. A gyerek társadalmi helyzetét támadták meg. Kol dusnak csúfolták, érthető tehát, hogy ő is az önök társadalmi helyzete, gazdagsága el len támadt, elvitte a fia uzsonnáját. Tanít ványom erre nyíltan utal levelében. — ön semmivel sem különb tanítványá nál. — Nyilván tehát nekem is bocsánatot kell kémem öntől. — Nem, önnek a bocsánatkérés sem hasz nálna. — ffigyje el, a tanítványomnak sem. — De kérem — állt fel remegve Vámos igazgató, — erre még nem volt példa... Uraim ... Uraim... — kiáltotta kétségne- esve — gondolják meg, hisz valamennyien magyar emberek vagyunk, egy ügyért har colunk, egy ügyért dolgozunk. Tisztelt kol legám — fordult remegve Chira felé — ha tározottan elítélem az ön magatartását. Magam is megbocsáthatatlannak tartom sértő fellépését Gombos igazgató úrral szemben, aki mindig példásan törődött a magyar iskolaüggyel és akit mi itt vala mennyien áldozatkész magyar embernek tartünk. Feltétlenül ragaszkodom hozzá, hogy tanítványa teljes elégtételt adjon Gombos igazgató úrnak, különben ... — Különben kicsapjuk — fejezte be Knei sel. — Ügy van — toldta meg Klein. Chira erre már nem válaszolt. Kneisel elé lépett és el akarta venni tőle az asz talon heverő levelemet. De Kneisel mint egy hiéna, úgy csapott rá és nem engedte. Éles szóváltás támadt közöttük. Hogy mit mondtak, arra nem emlékszem, mert foj tott volt a hangjuk, mintha a torkuknál ragadták volna meg egymást. A levél tehát Kneiselnél maradt, engem pedig Chira vál lonragadott és kicipelt. Kint az iskola udvarán Chira röviden csak annyit mondott, hogy siessek haza* és szóljak Szántónénak, hogy azonnal menjen valahová vidékre. Egy pillanatig se haboz zon. Ezzel váltunk el. Én lábaiéiban rohantam Szántónéhoz. Még a könyveimért sem mentem vissza az iskolába, hanem futottam, hogy átadjam Chira üzenetét. Lihegve, folyton arra gon doltam, hogy Chira áldozatkész magyar és, szobrot kéne csinálni róla és odaállítani a Petőfi szobra .mellé. Ez a gondolat nagyon megnyugtatott, bár útközben keservesen sírtam, holott igen ritkán fordult elő, hogy
