Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Szabó Béla: Az igazgató előtt (rajzolta Harmos Károly)
hatatlanul sürgős teendőm van ... Valami különös fajta hasfájás és görcsök fogtak el, amihez hasonlót eddig nem ismertem. Azt hiszem ezt mindenki láthatta kétségbeesett viselkedésemen, amint Összeszorított lábbal és visszafojtott lélegzettel álltam ott egy helyben és egy tapodtat sem mozdultam. Szorult helyzetemben azonban le nem vet tem tekintetemet Vámos igazgatóról. Segít séget, kihallgatást vártam tőle. A segítség azonban máshonnan jött. Egy kéz helyezkedett a vállamra, érintése oly könnyű volt, mintha galamb szárnya érin tett volna. Azonnal tudtam, hogy ez Chira keze. Amint a jelenlétét megéreztem, a szorultság megszűnt. — Menj szépen — súgta Chira — és kérj bocsánatot Gombos igazgató úrtól. Hangja kissé rekedt és rábeszélő volt, arra is em lékszem, hogy suttogását körülöttünk min denki hallhatta. A fejem még zúgott, mintha forrt volna bennem valami, mégis engedelmesen elin dultam Gombos apja felé, aki Vámos igaz gatótól kissé oldalt állt és várt. Amikor két lépésnyi távolságra voltam tőle, megálltam, ő tette meg felém a hiányzó két lépést. Kö zel álltunk egymással szemben, olyan közei, mint eddig még soha. Hogy lássam őt, fel felé kellett néznem, mert vagy két fejjel volt magasabb nálam. Arra gondoltam mély lehangoltsággal, hogy ő milyen magas és mi lyen alacsony vagyok én. Amikor erre gondoltam, Gombos apja odasúgta nekem: — Térdelj le szépen. Suttogása úgy hallatszott, mint a kígyó sziszegése. Hirtelen szinte menekülve hát ráltam előle egy lépést. Makacsság ébredt bennem, hogy nem ... Egy arasznyival sem leszek alacsonyabb, mint amilyen a valóság ban vagyok. Tiltakozásom oly heves volt, hogy beleremegett nemcsak a szám, hanem egész testem is. Mind a sok krumpli, amit valaha az életben sütve, főzve, törve, zúzva ettem, mind remegett bennem. Az agyam, a szívem, a lábam, a kezem... mind-mind külön-külön tiltakozott az ellen, hogy letérdeljek és bocsánatot kérjek Gom bostól, aki annyira idegen volt nekem, mint ha ember se lett volna. A teremben kínos csönd uralkodott. Tud tam, hogy mindenki várja, különösképpen Gombos fia, hogy végre megkezdjem. De torkomon mintha súlyos lakat lett volna: egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Az igazgató akkor megszólalt ingerülten és öregen. — Hát nem akarsz bocsánatot kérni? Szótlanul nemet intettem. — Micsoda megátalkodott fiokó — tört ki Klein és vöröses arca a felháborodástól egé szen elkékült. — A maga tanítványa — toldotta <meg Kneisel Ghira felé fordulva, és kisimítva maga elé helyezte a zöld asztalra Chirához intézett levelemet. Segítségkérő tekintettel néztem körül. Chira tekintetét íkerestem, de sehol sem akadtam rá. Az arcok elmosódtak, mintha valamennyien vízben lettünk volna. Fuldo-