Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Hans Christian Andersen: A császár új ruhája (rajzolta Harmos Károly)
magának nem kell tartania semmitől, először mégis mást akart odaküldeni, hogy megnézzék, miképpen áll a dolog. A városban minden ember tudta, milyen csodaerő lakozik a szövetben és mind kíváncsian lesték, hogy milyen silány vagy ostoba ember a szomszédjuk. — Majd az én derék, öreg miniszte remet küldöm el a takácsokhoz — gon dolta magában a császár. — Ő legjob ban megítélheti, hogy milyen a szövet, mert okos ember és legjobban tölti be hivatalát. A derék, öreg miniszter bement a terembe, ahol a két csaló ült és az üres szövőszéken dolgozott. — Uram irgalmazz! — gondolta ma gában az öreg miniszter, s ugyancsak meresztette a szemét — én bizony sem mit sem látok. — Csakhogy ezt nem mondta hangosan. A két csaló udvariasan felkérte, hogy szíveskedjék közelebb lépni, aztán meg kérdezték, hogy mit szól a csinos min táihoz és a szép színekhez. Aztán rámu tattak az üres szövőszékre és a szegény, öreg miniszter egyre jobban meresztette a szemét, de látni nem láthatott semmit, mert nem is volt ott mit látni. — Uram Istenem — gondolta magá ban — hát ostoba volnék? Sohasem hit tem volna, de ezt ne tudja meg senki! S alkalmatlan volnék a hivatalomra? Nem, nem szabad elárulnom, hogy nem látom a szövetet. — No, hát mit szól hozzá? — kérdez te az egyik, szövés közben. — ö, nagyon kedves, nagyon finom — mondotta a miniszter, s csak nézett a szemüvegén keresztül. — Ez a minta, meg ezek a színek! Igen, majd megmondom a császárnak, hogy .nekem tetszik. — Ennek igazán örülünk — mondták a takácsok, sorra megnevezték a színe ket és megmagyarázták a mintát. Az öreg miniszter nagyon figyelt, hogy szóról szóra elmondhassa a császárnak, ami meg is történt. A csalók most több pénzt, több sely met és több aranyat kívántak, hogy szükségük van rá a szövéshez. Mindent ők maguk vágtak zsebre, a szövőszékre egy szál fonál nem került, de azért csak úgy dolgoztak tovább az üres szö vőszékeken, mint eddig. Nemsokára a császár egy másik de rék hivatalnokát küldte el hozzájuk, nézze meg, mennyire vannak a szö véssel és készen van-e a szövet. Éppen úgy járt, mint a miniszter: nézett, né zett, de mert az üres szövőszéken kívül nem volt ott semmi, hát nem is látha tott semmit. — Nem gyönyörű darab szövet? — kérdezte a két csaló, s megmagyarázták neki a pompás mintát, amely ott sem volt. — Ostoba nem vagyok! — gondolta magában a hivatalnok —, akkor hát al kalmatlan vagyok szép hivatalomra. Ez elég furcsa, de hát nem kell azt sen kinek se tudni! — így hát dicsérte a szövetet, amelyet nem látott és nem győzte eléggé elmondani, mennyire örül a szép színeknek és a remek mintának. — Igazán gyönyörű! — mondotta az után a császárnak. A városban mindenki a pompás szö vetről beszélt. Most már a császár a maga szemével akarta látni, amíg szövés alatt volt. Egész sereg válogatott embert vett ma ga mellé, köztük volt a két derék, öreg hivatalnok is, akik már előbb ott jár tak, s így ment be a két furfangos csa lóhoz, akik teljes erővel dolgoztak, de fonál és rost nélkül. — Hát nem remek? — mondotta a két öreg hivatalnok. — Nézze csak, Felség, milyen minta, micsoda színek! — Azzal rámutattak az üres szövőszék re, mert azt hitték, hogy a többi mind látja a szövetet. — Mi ez? — gondolta magában a császár. — Semmit sem látok! De hi szen ez borzasztó! Ostoba vagyok? Vagy alkalmatlan vagyok császári hivatalom ra? Ennél borzasztóbb nem is történ hetnék velem. — Ó, nagyon szép — mondotta a császár — elnyerte legma gasabb tetszésemet. — Megelégedetten bólintott s nézte az üres szövőszéket; nem akarta mondani, hogy nem lát semmit. Az egész kíséretben, amely ve le volt, mindenki nézte, nézte a szövő széket s egyik sem látott többet, mint a
