Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Fábry Zoltán: József Attila és utókora
József Attila Ha élne... Ha élne? József Attilát öt venedik születésnapján, élte, hatása tel jében, ki virágzott jelenvalóságában kö szöntjük. Élete, élet volt? Szegénység, árvaság nem élet. Halála, halál volt? Öngyilkosság nem halál. A balatonszár- szói tragédia irtózatos robaja először eszméltetett embereket a költő életére. Aki „országos” volt a pusztulásban, or szágos lehetett a feltámadásban. A ma gyar országpusztulás után az ország-fel támadás egyik legszebb, legbiztatóbb és legmeghatóbb színképe, a szinte egyete mesnek mondható József Attila-imádat volt. A „Nincsen apám, nincsen anyám” árvája, mindenki Attilája lett: minden kín, görcs és szenvedés, amit költőnk föl di élete jelentett, egyszeriben feloldódott, megoldódott Egy osztály helyzetválto zása, győzelme a megváltottság tényét és örömét éltetőn visszasugározta arra, a költőre, aki szegénységében a legiga- zabbat mondotta róluk és értük, velük és helyettük: „Én utánam repes a hűség. Én értem sír, kit esz a rák. Énbennem öleli meg hősét az újnak készülő világ.” József Attila a proletárlét legnagyobb magvar költője. A felsőfokot itt két do log határozza meg: a vállalás mértéke és e lét, e szolidaritás és azonosulás mondanivalója: a költő hogyanja. Első verseiben még kissé adysan szaval: „az ucca és a föld fia vagyok” hogy utána meglelje önhangját, a proletár-realitás azonos önkifejezését felismerő, tudato sító látleletezését, helyzeti alaptételét: „bérünk van, nincsen örömünk.” Az örömgyilkos tőkés társadalom, „a tátott tőke sárga szája”, minden tettével az embert kisebbíti, gyalázza, zsákmányol ja. Minden emberség előfeltétele: a biz tosított kenyér. József Attila a Tőke ke nyéruzsorájával szemben a proletár-hu manizmus elemi parancsát szövegezi: „jobb ebédet akarunk, hogy jobban le gyünk”. Jobb ebédet, jobb lakást: em berhez méltó életet! De hol van ez? Ami van, az a külvárosi éj álomrabló valósá ga: „Minden nedves, minden nehéz. A nyomor országairól térképet rajzol a penész.” A szegény fázik, József Attila fázik és keserűen felnevet: „Hát mondd, hihetsz-e annak, ki fűtve lakik öt szo bát, falain havas tájak vannak, mezte len nők, meg almafák?” A szegénység költője az élet érdes valóságát, szívszo rító gyengédséggel simogatja lázító igazsággá: „Szegényember sose kér kalácsot, Szegényember sose kap kalácsot, Kis kenyérrel, nagyon feketével, Fehér lelkét őrzi feketével. Szeqényember akkor lop, ha éhes, Akkor se lop. de hát nagyon éhes. Akkor is, csak szegényebb szegény lesz. S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz." A népdal hangján és ütemén válik eggyé népével, szószóló lesz, kérdező és kérdéssel felelő: „Mondd, mit érlel an nak a sorsa, akinek nem jut kapanyél? Kinek bajszán nem billeg morzsa?” ... Aki így tud kérdezni, áz tudatosan kü lönül el „a ködgyűrük körül koslató”, ct ff/r/fela Irta: Fábry Zoltán 1955 április V. évfolyam 4. szám A CSEMADOK KULTÚRPOLITIKAI FOLYÓIRATA mm