Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 11. szám - Urbán Ernő: Hintón-járó szerelem
gyerünk, rúgtass neki, te legény, vágtázva kell az ilyet. Aztán a háztáji takarmány is fogytán, nem tudom én a Villám kü- lönporciót a végtelenségig kipótolgatni. — Berci! Berci te! — kiált az istállók nál egy őrmestereset. Vár kicsit, de csak Fejes bácsi, az öreg, nyugdíjra fogott udvaros botorkál elő a kiáltásra a kaz lak mögül. Hunyorog, valami szörnyen tetszik neki. Végül is azt mondja, hogy csak úgy rezeg az a vékony cincér-baj sza a visszafojtott nevetéstől: — Annak aztán kiabálhatsz. Elment az, el bizony. Erre ni, a kertek aljának. — A ponciussát neki! Éppen most? Fogni kék, Fejes bácsi. Megyünk a hin- tóval az állomásra. — Hiszem, ha látom, — kuncog, piro sodik ott az öreg Fejes. — Merthogy épp azzal ment el, a hintóval. Ehol e, itt a kerekek nyoma. Még szalagot is font a lovak hajába. — Hintóval? Az én engedelmem nél kül? Hová? Most dőlj össze világ, ha eddig nem dőltél össze! Kacag, kacag a kicsit már rövideszű öreg Fejes, gyönyörűségében a térdét csapkodja: — Hová ment volna? Hová? Nem hal lod? Szalagot font a lovak hajába! — Peczöli Vilma! •— áll meg a szíve is idősebb Majsának. — Hát odament. A lő már nem elég neki. Hintóval akar imponálni a mamlasz! No, nem egészen. Gavallérságról, elő zékenységről van szó, nem imponálásről. S abban se Vilmuska a hibás, hanem a mostohája. A terebélyes, mindig nyájas, mindig kedveskedő Peezöliné, aki zsör- iölődés helyett mosollyal kormányozza a házat. Mulatság? Műsor? „Persze, hogy megyünk, Bercikém, aranyom. Bár az én anyám, szegény, az lett volna fele olyan szívvel irántam, mint én a mi kis Vil- muskánkhoz. Ugye, gyöngyöm? De az szentes volt a jámbor, ördög művének tudta a táncot. De megyek is már. Jaj, hogy soha egy perc nyugta se lehet az ember gyerekének.“ S mindezt sebesen, egyszuszra, lélek - zetvétel közben is pergetve a szót, hozzá fűszernek: mosoly, sóhaj, maga-sajnál- tató szemforgatás. Nem, nem sárkány az ilyen asszony, csak valóságos istencsapá sa! ( Mert alig ocsúdott Berci, alig nyúlt » Vilmuskája keze után, megint ott ter mett Peezöliné. — Jaj, Bercikém, aranyom, baj van. Mégse mehetünk el arra a mulatságra. — Ejnye, — hökkent meg Berci. — Aztán mért nem? Mi az akadálya? Peczöliné lesütötte a szemét, el is pi rult és kezét hátrál éve, mint akit lec kéztetnek, azt susogta: — Én, én vagyok az akadálya Berci kém. Nem bírok én az én szegény lá baimmal akkorát gyalogolni. Berci nyelt egyet, végigmérte jöven dőbeli anyósát és magában igen cifrát gondolt. Azt, hogy nem a lábában rejlik a baja a negyven esztendősen is pipis- kedő mostohának, hanem a fejében, meg az „alapépítményé‘‘-ben. Mert az olyan széles, olyan ringó-rengő, hogy három annyi anyag kell a szoknyájához, mint másnak. — Hát akkor, — kockáztatta meg — talán egyedül mennénk Vilmuskával. — Nem, azt nem. Én bízok benned, tisztellek-becsüllék, csak mégis... Ne kem is jót tenne egy kis kikapcsolódás.., Tudod mit? Nem, nem szabad, a világért se mondom ki. — Ugyan már, mért ne mondaná. Mondja csak, Emma néném. — Hát... ha csakugyan szívlelsz, ha csakugyan megszánod az Uyen magate hetetlen vénasszonyt, talán elvihetnél, Berci. A hintóval, a csoport hintájával. Mit szólhatott az ilyen „provokáció“- ra a szegény, fülig szerelmes legény? Eleinte riadozott, a levegőt kapkodta, aztán megmérgesedett. Mert a végén őt kezdte sajnálni a jövendőbeli anyós. Hogy persze, te szegény, hogy erre nem is gondoltam a buta fejemmel. Közös á hintó, nem te parancsolsz benne. Berci meg: ki, ha nem ő? Jussa van hozzá. Kinek van annyi egysége, mint neki? Szóval beugrott, no, odaígérte a hin- tót, a szavát adta rá, s csak későn, ha zafelé kocogtában jutott eszébe, hogy mire is tanította az apja? Arra, de úgy látszik hiába, hogy ,mézes-mázas asz- szonynak, virágos felhőnek sohse higgy, fiam“. *** A szerelem, a szerelem, hej, az csak a sötét verem!. Ki hagyja így el magát? Ki kiáltja világgá ilyen korán, alig tíz órakor a szíve bánatát? Ki más, mint Berci, a „Felszabadulás“ katonaviselt kocsisa. Ivott, persze, hogy ivott valamicskét, ivás nélkül csak a bolond kurjongat, de nem annyit, hogy ilyen kifosztottnak, ilyen szövetkezet szégyenének érezze magát. Ha nem vol na nyakas, dacos, ha nem ágaskodna benne a „csakazértis“, már régesrég megfutott volna. Abban a pillanatban,
