Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Turczel Lajos: A reformkor megyei életének és választásainak rajza Arany János költészetében
A reformkor megyei életének és választásainak rajza Arany János költészetében I. Arany Jánost a burzsoá irodalomtör ténészek szerették olyan méla léleknek, erőtlen, bágyadt egyéniségnek ábrázolni. Portréjába sok félszeg vonást loptak be és úgy állították elénk magyar nyelvnek és mondhatnánk, az egész magyar va lóságnak ezt a legmélyebb tárnáit fel táró nagy költőt, mint illedelmes jófiút és istennek és császárnak egyforma oda adással adózó szelíd nyárspolgárt. Az irodalomtörténészeket és életrajz írókat Arany emberi és írói alakjának a megrajzolásánál befolyásolta a nagy kor társnak, Petőfinek mindent és min denkit elhomályosító egyénisége. Aki egyszer Petőfi tündöklő arcába nézett, az mások arcán már csak derengést tud felfedezni. Petőfi, mint költő és ember olyan színt jelent nemzeti kultúránk ál talános színképében, amilyent a sors, a történelem is csak egyszer tud megke verni. De azt a színt is csak egyszer ke verte meg a sors ebben a színképben, ami Aranynak a színe; sem azelőtt, sem azóta soha. Az irodalomtörténészek és kritikusok nyilván elfelejtik azt, hogy Arany leghatalmasabb művét, a magyar irodalom örökös kincsét, a Toldit, Pető fivel kötött barátsága előtt írta: Még korábban írta meg az Elveszett Alkot mányt, melyben az éles és kíméletlen társadalomkritikának olyan hangját ütötte meg, amely mindenre vall, csak nem a gyámoltalanság mértékéig jófiúra és a gyáván hajbókoló lojális nyárspol gárra. Nincs szándékomban az, hogy Arany költészetéből, életművéből a Petőfi ba rátsága jelentette pozitív hatást kiradí rozzam. Hisz Arany maga a meghatott ságtól és örömtől elfúlt hangon fogadta ezt a barátságot, amikor a Toldit lelke sen üdvözlő Petőfi verses levelét meg kapta. „Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom...“ írta és boldogan érezte, hogy verséért az igazi pályadíjat Petőfi barátságában kapta meg. Ez a spontánul felkínált barátság további lökést adott Aranynak, valamint öntudatot és bizton ságot arra nézve, hogy jó úton halad. Arany tehetségét, költői erejét ennek a barátságnak azonban nem kellett fokoz nia. Ez a tehetség már teljes fegyver zetben jelentkezett le az Elveszett Al kotmányban és Toldiban. Összefoglalva az eddig mondottakat, te hát hibás és torz felfogás Aranyban olyan hangsúlyozottan passzív egyéniséget lát ni, mint azt sok irodalomtörténész teszi. Arany természetesen nem volt olyan ki robbanó, csodálatos intenzitású forradal mi egyéniség, mint Petőfi. Öreg szülők kései gyermeke volt, fáradt vér utolsó fellobbanása, nyugodt, töprengő és meg fontolt. De a magyar élet visszásságait élesen látta és nem hátrált meg kimon dásuk előtt akkor sem, amikor többen csak az elismerés cifra szavait keres gették. Aranynak ez a következetes kri tikai kiállása nagyon jól megfigyelhető az ú. n. reformkor megyei életének és választásainak általa nyújtott rajzában. n. A reformkort általában szeretjük úgy tekinteni, mint újabbkori történelmünk aranykorát. Ennek az optimista felfogás nak az oka abban rejlik, hogy ezt a kor szakot csak olyan hatalmas egyénisé gek életművén keresztül szoktuk nézni, mint Kossuth, Wesselényi és Széchenyi, valamint Kölcsey, Vörösmarty és Eöt vös. Arany, a „szelíd“ és „méla“ kortárs mélyebben belenézett ebbe a korszakba és meglátta azt, hogy a kétségtelenül meglévő és nagyjelentőségű reformtö rekvések csak a köznemességnek egy igen kis részét lelkesítik, míg a többség a maga régi feudális életét éli és akarja tovább élni. Ennek a feudális életnek a biztosíté ka, jogi pillére pedig itt a reformkor ban is a középkori módszerekkel dolgozó vármegye. Konzervatív közjogászaink és történészeink a vármegyét úgy tűntetik fel, mint a magyar nemesség önkor mányzati életének klasszikus intézmé nyét. Valami eszményit látnak benne, a jogérzetnek olyan ritka kikristályoso dását, amihez az ő szemükben csak a nagy jogi bálvány, -^z—a^gol alkotmány hasonlítható. Arany nem ilyen köldöknéző módon.
