Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán
Harmos Károly rajzai ja, hogy menjünk vissza. Én nem tudok lázadni a kislányom sírása ellen. Mint megfújt náderdő elevenült meg a temetői tábor. Asszonyok, gyermekek, fiatalok kérése, mint szélbe kapott fe kete indák lobogtak Kátay tiszteletes úr felé: — Menjünk vissza, tiszteletes úr, hogy ne fájjon azok szíve, akiket szerettünk. Kátay tiszteletes nagyot sóhajtott. Egy nagy melldomborítással magába ezívta a tavaszi éjszaka minden titkos jóságát. Aztán nehéz megadással mond ta: — Atyámfiai, menjünk vissza békes séggel síri ágyunkba. Az élet hívott, de az élők visszataszítottak. Vannak dolgok, melyekben hinni szükség és boldogság, de amelyeknek megvalósulása pusztítás és tragédia. Mi komolyan hittünk a fel támadásban. Tévedtünk. A mi új éle tünk csak bűn, nehéz felelősség és elal- jasodás volna azok számára, akikért öröm volt nekünk a feltámadás. Menjünk vissza. Akiknek már nincs helyük az élők szívében, azoknak már könnyebb a temető földje. Menjünk vissza. Egy percre felemelte sápadt arcát s felnézett az ég kinyílt szemeibe. Aztán, mintha az élet még egy forró ölelést font volna szíve köré, kibuggyant ajkára a megvalló zokogás: A templomdombon pitymallatig vár ták rekedt szívvel, némára dermedt ajak kal, félelem-bénult karokkal, hogy mi történt az éjtszaka titkában. Mikor az tán a hajnal zöldes-szürke világánál végre elhitték édes szemeiknek, hogy már nincs baj: éktelenül rikoltozni, lő- dözni kezdtek, hogy a dolognak mégis győzelmi és honfoglaló színezete legyen. A bíró előkerítette a vén Csendest, az öreg szennyes-fehér lovat, mely a falu mészbányájából cipelte a telt taligákat a faluba. Ráült és roppant honfoglaló mellet domborított a reggel frisseségé be: — Árpád apánk, megtettem kötelessé gemet! . Három napig tartott a győzelmi lako ma Makucskán. A lobogó kedvet nö velte, hogy esett a kitüntetés a falura, mint ragya a júniusi ugorkára. A bíró feltámadás-elhárítási kormányfőtanácsos /címet kapott. A tiszteletesnek a püspök megküldte fényképét a sajátkezű aláírá sával. Gyönyörű kitüntetéseket kaptak a fő ispán, a főszolgabíró, a szolgabíró. A jegyzőnek megengedték, hogy nem hi vatalosan a nagyságos címet használja. A tanító főtanítói címet kapott. De a temetőbe csak a legközelebbi va sárnapon merészkedtek ki. Akkor is csak együtt, nagy processzióban. Elül ment a bíró a tiszteletessel és a jegyző vel. Utánuk rang szerint az egész falu. Énekeltek, zászlókat lobogtattak. Jó ke ményre taposták az egész temető földjét. A himnusz eléneklése után a bíró lát noki ihlettel kiáltotta: — Na, Makucska, most nyugodt le hetsz a világ végéig. — Oh föld, ó édes nap, ó kenyér, 6 gyermekkacagás! A temetői tábor megfordult. Mint fe kete árvalányhajak, hosszú sóhajtások lengték át az éjtszakát. Aztán már csak az éjtszaka volt s az útnak végtelenbe vesző sápadtsága. A makucskai temető visszahúzódott a magyar alkotmány sö vényei mögé.
