Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán
— Árpád apánk, ne féltsd ősi nem zeted ... Az általános delirium lecsillapulása után, a gróf most már a szavak nagy nyíltságára hősiesedet!: — Tisztelt Ház! Sohasem volt oly könnyű dolgom, mint e pillanatban. (Él jen! Igaz! Úgyvan!) Az ezeréves ma gyar alkotmány ismer élőket, ismer haldoklókat, de nem ismer feltámadot- takat, de nem ismer feltámadást. A fel támadás Magyarországon sohasem jelent hetett jogi állapotot. Aki itt feltámad, az minden jogon kívül áll, az fógelfráj! A falakról itt is, ott is pattogzik le a tapéta az őrjöngő éljenzéstől. Jánossy Gábor képviselő csurgó könnyekkel re- begi maga elé: — Kis lak áll a nagy Duna mentében. Oh, mi kedves e lakocska nékem! — Tisztelt Ház, én nem mondom el csodás hatású titkaim, mély gyökerű terveim és rengeteg koncepcióm. Csak annyit mondok: ami Makucskán történt, nem érvényes. / IV. Makucskán ezalatt tovább égtek és fagytak a szívek a levegőben súlyosodó háborútól. Mert bár katonaság és csend őrség is érkezett a faluba, a háború még mindig csak egy roppant fenyegetés volt, mely mint egy zuhanásra dűlő érc fal nyomta a makucskai szíveket. Száz szor jobb lett volna ennél a már kitört harc, a lövés, a döfés, a nekirohanás, a vad mozdulatok bátorítása s a lefojtott mellekből kiszabadult ordítás, meg a fa kadó meleg vér látása. De ezekkel a visszatértekkel nem lehetett harc* kez deni. Nem lehetett, mert: mosolyogtak. Csak álltak, álltak napokon, éjszakákon át s félelem és harag nélkül nyugodt derű vel mosolyogtak. Ez a mozdulatlanság, ez a mosolygás jobban megverte az élő falu táborát, mint bármilyen fegyver. Ha csendőr, katona, falusi legény keze lö vésre mozdult: ez a mosolygás megölte a mozdító akaratot. Mind nehezebb láz fojtogatta a védő tábor szívét A kato nák már nyíltan zúgolódtak, ők nem félnek, ők szívesen harcolnak, ha kell. De vigyék őket felfegyverzett emberek ellen. Akik dühöngenek és dühítenek, kihívnak és vissza bántanak. De ez ellen a boldog, néma mosolygás ellen ne küld jék az anyaszülte ember gyermekét. Más baj is bontogatta a szegény ma- kucskaiak lelkét, A gyermekek, akiknek apja vagy anyja, a legények és lányok, akiknek szeretője, a férfiak és asszo nyok, akiknek felesége vagy férje volt a visszatértek táborában: csak felíorgo- lódtak éjjeli nyughelyükön. Érezték a régi csókok hívását, a régi ölelések hal kan körül suhanták őket. És csak fel- felhangzott az éj fekete sátrában az álomra húnyt szeműek ajakán: — Édes anyám, csakhogy visszajöttél! — Drága virágom, csakhogy újból ölelhetlek. — Ugy-e nem fogsz többé itthagyni édes feleségem? — A visszatértek tábora az elhagyottak, az árvák, a magánosok szí vén át, mint betömhetetlen réseken, mind jobban benyomult a körülárkolt faluba. A jegyző, aki ravaszeszű ember volt, még mindig valami diplomáciai megol dáson törte a fejét. Egy napon egy cso mó ügynököt küldött ki a visszatértek közé, akik hadikölcsön-kötvényeket kí náltak megvételre nekik. De azok erre sem futottak vissza a temetőbe. Erre el híresztelte, hogy minden feltámadottat be fognak választani a Petőfi-társaság ba. Azok pedig mégsem bújtak a föld alá. Akkor aztán egy csomó falusi le génnyel és leánnyal be tanul tatta a Her- czeg Ferenc Híd című darabját s a templomdombon el játszatta velük a fel- támadottak képébe. Azok meg sem moc cantak, még csak nem is hunyorítottak. És az a mosolygás nem tört le ajkukról. A falu pedig szenvedett. Már az étel sem esett jól, már aludni sem tudtak. A munka pedig most, tavasz derekán, tel jesen megszűnt. Az emberek megsovány- kodtak, szemük megtágult, ajkukat ki verte a láz cserepe, A visszatért falu győzelme úgy gyűlt napról-napra, mint mély völgy tava a föld titkos csatornái ból. V. — Ez így tovább nem mehet, itt se gíteni kell minden áron. — Mondta a jegyző és nagy tanácsra hívta össze a falu fejeit. A tanácskozáson részt vettek a segítségre jött haderők parancsnokai is. — Uraim, ha ez így megy — szólt a jegyző — maholnap az élő falu fog a sírba dűlni s a halottak nyugodtan a helyünkbe ülhetnek. Én eddig állandóan a békés megoldás mellett voltam. De most magam is belátom, hogy tenni kell valamit. Bármit, de véget kell vetnünk ennek a lehetetlen állapotnak. A bíró bő volt és hangos, mint a ta vaszi zajló Duna: — Nohát, csakhogy a jegyző úr is el jutott a küszöbömig! Hát nem mindjárt azt mondtam, hogy csak ököllel lehet el-
