Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1954 / 1. szám - Veres János: Emlékezés Fazekas Mihályra

tfít a költő $ írt. Virág illatával

Amelie-k emléke lebegte körül.

— Nagy kópé volt, mikor császár hadával

nyugaton járt! — A fák ágai közül

a magyar ég nézett rá kéken, vígan,

fehér felhők eveztek el keletnek;

s tudta: ojt most s az ojtás majd befogan!

Bátorságot ád ö az embereknek!

:Szívének tüze szikrákat vetett szét:

a nép hadd gyűljön tőle vígan lángra!

Hah, évszázados, penészes sötétség,

oszolj! — ez volt a költő forró vágya.

A nép ügyes! Nézzétek Ludas Matyit!

A port háromszor veri él az úron.

Ébredjetek toíe most mind, ti, akik

ájultan tántorogtok gödrös úton!

Mintha mondaná: nép, nézd, tükör vagyok,

te is ilyen tudnál, ilyen lenni,

ha elég bátor volnál és haragod

zsarnokod ellen tudna ölre menni.

Elnyomóid pipogyák és bolondok,

te nép, erős vagy, okos és hatalmas!

Verj végig földesuradon s a gondok

lehullnak rólad. Nép, tovább ne hallgassi

Irt a költő s a sorok szaporodtak,

az ihlet úgy nőtt, izzóit, forrott benne,

mint mámora a tömény, jó boroknak.

Hullámzott már a kert merengő csendje,

A népnek írt bátran s hőse szívében

a maga szíve dobogott csodásán.

A zsarnokság világa bús szennyében

tisztaság szele nyargalt a hazában.

A földeken, kint görnyedtek a fáradt

jobbágyok s hallatszott az ispán szitka

s a vers a papíron özönlött, áradt,

mint máglya lángolt a költőre vissza.

S kiszaladt a verejtékes földekre

Ludas Matyi, vígan, dalalva, bátran.

Mosolya fénylett, hangja szállott messze,

jövő fényét hordozta a határban!