Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Hubik István: A fecske
Kimerült és összehullott. Elállt a szava is. Már csak sipogni tudott, de lassan- kín*t abból is kifogyott, mintha a sok sírás elkoptatta volna a torkát. Kicsit borzasán, fénytelen tollal, a fejét meg adón lehajtva ült az ágon. Éjtszakára is ott maradt Napokig így gubbasztott. Hangtalanul és alig mozgott valamit. Legfeljebb az egyik gallyról áttelepedett egy másikra, mikor már a régi helyén nem bírta vi selni a bánatát. Hogy mikor evett és mi ből tartotta életben magát, mostanáig is titok előttem. Párhuzamosan a fecske változásával az én szívem is búskomorságra fordult. Árnyékos fejjel ődöngtem idébb-odább. Ügyetlenül tettém-vettem és csak az volt a szerencsém, hogy apám napközt nem volt itthon. Anyámmal is alig esett szóváltásunk. Kerültem őt. Harmadnapon azonban elő vett. A csibéknek hozta ki az itatót az udvarra. Bizonyára sejtett valamit, mert egyenesen feltette a kérdést: — Hol a macska? Egy pillanatra meginogtam, de nyom ban föl vicsorított bennem a gonosz lé lek, és határtalan kéjelgéssel vágtam vissza: — Hol a fecske? Anyám méregbejött. Arca virítani kez dett, mint a láng. — Azt a jó macskát! Nem hagytam folytatni. Szinte érez tem, hogy emelkedem és gyúrok bele anyám szívébe. Jólesett ez a pokoli ér zés, nagyon. Köptem és fújtam a szót: — Maga az oka! Mint amikor a pirosra sebtiben bí bort húznak, úgy változott meg hirteler anyám arcszíne, önkéntelen mozdulatot cett, hogy belémdobja a nehéz itatót. De azért csak nem dobta. Várt valameddig. Talán pihent, talán gondolkodott sze gény, de láttam, hogy reszket, s hideg vérrel néztem. — Megállj, megmondom apádnak! — mondta aztán fenyegetően, ám több fáj dalom volt a hangjában, mint méreg. Tudtam, hogy nem mondja meg, mert az neki is olyan mostohája volt, mint nekem. Mégis rendületlen maradtam és még följebb hágtam az ördögi dac me redekén : — Hát mondja! Anyám rámtekintett egy új pillantás sal, mintha most nézne meg jól először. Nyomban lehervadt róla minden pír, megfordult és lassan bement. A könnyeit azonban még megláttam. Egyszerre úgy elfogott a keserűség, és olyan szédülés jött rám, hogy majd összerogytam. Kétfelől szorongatták a szívemet: a nagyon megbántott édes anyám és az árva fecske a szederfán. 3/ De már nem sokáig volt árva. Az egyik reggel hiába kerestem Nyo- maveszett. Nem igen lepődtem meg. Mást nem is várhattam. Elment a párja után, gondoltam. Meghalt éhen vagy bá natában. Eddig is csak a jó ég óvta, ha mástól, nem, hát a szomszéd macskáktól. Napszállatra azonban visszajött. Meg állt a fán, de mintha kicserélték volna. Élénknek látszott. Másnap ugyanígy tett. Harmadnap is, de már egész vidám volt és csupa ele venség, mint aki boldog titkot rejteget. Hová járhat? tűnődtem kíváncsian és egyre nagyobb bizakodással. Negyednapra aztán megoldódott a rej tély. Déltájt lehetett, amikor csak nagy csicsergéssel megjelent a fecske. De nem egyedül! Hozta az új párját is és annak dalolt, annak csicsergett, meg a saját féktelen boldogságának. — Csiviri, csiviri, csícsiviri! — csa pongóit, csattogott és repült, körözött, száguldott a ház körül, a szederfa körül. Villogott a déli napfény a tollán, mint valami surranó gyémánt. Pillanatokra megszállt a fán, melléje ült az új pár jának vagy egy szemben levő gallyra he lyezkedett és ott csicsergett, csipogott aranyosan, mézédes gyöngédséggel, sze relmesen lehalkított hangon. Majd fel csapott és újból körözött a magasban és csapongóit, dalolt, újjongott tele dia dallal: — Csiviri, csiviri, csícsiviri! Újra megállt az ágon, újra felcsapott. És ez így tartott órákhosszat. Az1 új fecske eleinte módfelett bá tortalanul viselkedett. Bizalmatlanul és óvatosan az új környezet iránt A fa legtetejében ült és félszegen válaszolga- tott a nagy udvarlásra. Időbe telt, mire annyira megbátorodott, hogy lejjebb mert szállni, az alsóbb ágakra. Estig azonban összemelegedett az új otthonnal. A fejésnél már ismét ott í ;unyókált a fecskepár a fészek falán l. Ezzel az én szívemről is elmúlt a nehéz varázslat A macskával azonban mosta náig sem tudtam megbarátkozni, ösztö nösen húzódik tőle a természetem. És minden macskahajlamú lényétől a föld nek ...
