Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Hubik István: A fecske
1. Édesanyám a fejőszéken ült és szapo rán szorongatta a *tejet a sajtárba, az ő félkézre fejő gyors módján. A tehenek falták az abrakot. Harap tak, nyeltek, tömték magukba a korpás szecskát, mintha versenyeztek volna. Apám egész nap követ hordott. Sötéttel ért haza, a mennyből tozaton rég gyüle keztek már a csillagok. Kifogott és ment vacsorázni. A többi az én dolgom volt. Megetetni, megitatni. A fecskepár a fészke falán aludt. Nem zavartatták magukat Megszokták már: a későn megtérő állatok zaját és az esti lámpafényt. Az innenső ugyan olykor felhúzta a szeme kárpitját, de nyugodtan le is engedte és aludt tovább. Amint anyám két cseccsel végzett és a harmadikhoz fogott, a tehén emelget ni kezdte a lábát. Anyám rászólt: — Hóha, Cifra! A tehén nem csillapodott, hanem egy re izgékonyabb lett, emelte a lábát és farult el a sajtártól. Még a szecskás or rát is hátrafordította, és látszott rajta, hogy nem tetszik neki valami. Anyám esitítgatta, előbb szép szóval, babusgat va a jó cél érdekében. De minthogy ez nem használt, kezdte türelmét veszteni és indulatosan szólt: — Az ördög bújt beléd, hogy nem áll hatsz! Én a tehén ábrázatát figyeltem és ide gesített anyám türelmetlensége — Láthatja, hogy valami baja van, ne ráncigái ja! De oda se hallgatott, hanem újból rá kiáltott a tehénre: — Állj, mert megváglak! Próbált tovább fejni. Hóha, Cifra, Cif ra, hó! — de bizony a Cifra nem állt meg. Sőt, valóságban futólépésben vit te a farát egészen a falig. Anyámat el futotta a méreg, és a fejőszékkel oldal ba ütötte a tehenet. A Cifra ijedtében előrerúgott és elcsapta a sajtárt. A tej a szalmára loccsant. Anyám szólni sem bírt dühében. A nyitott ajtón ott lógott az ostor. Odaugrott, lekapta és már súj tott is. Ami ezután történt, pillanatok alatt folyt le. Kővéváltan néztem. A második suhintásnál az egyik fecs ke előttem suppant a földre. A macska, a földből pattant elő, vagy az ördög fújta oda, mert addig nem láttam, vil lámgyorsan ott termett és fölkapta a fecskéi Megroppant a madár tolla a fogai között. Rövid, szívet hasító sikol tást hallottam még, s azzal a macska, zsákmányával együtt eltűnt. A második fecske riadt csicsergéssel kirepült az éjtszakába. Anyám is megszeppent. Tüstént elmúlt a haragja. Egymásra esett a tekintetünk. Az én arcom nagyon ijedt és vádoló le hetett. Az övéről valamelyes bűntudatot olvastam le. Tudta, hogy az ostor he gye kapta el a fecskét. Szótlanul elfor dult, vette a sajtárt és megnézte a tehén tőgyét. Én is odafigyeltem. Egy merő da ganat volt az a túlsó csecspár, nyilván a nappali bögölycsípésektől. Anyám to vább nem is bántotta. Az udvarról még visszaszólt: — A lámpát ne hagyd égve! Fájdalommal, sötéten és konokul hall gattam. Az éjtszakát lázban, kínok között, ál matlanul töltöttem. Hajnalfelé, mielőtt mégis erőtvett rajtam a testi-lelki fáradtság és nyomá ban az álom, döntöttem a macska sorsa felől. Elhatároztam, hogy nem marad hat életben. Nem is maradt! 2 Az árva fecske másnap hívta a párját. Sírt, sikongott, jajveszékelt, tele volt az udvar és a környék a panaszával. Körül- röpdöste a szederfát, leszállt valamelyik ágára, de egy percig sem bírt nyugod tan megülni a helyén. Tipegett, szökdé cselt kínjában, újra felrepült, meg újra leszállt, és nem volt szünetje fájdalmas szavának. De a házat el nem hagyta. Leginkább ott ténferegtem a szederfa alatt, és ha senki nem volt a közelben, együtt sírtam a fecskével. Hangosan mondogattam feléje: — Fecsikém, kis fecsikém! Teljesen úrrá lett rajtam a részvét, úgyszólván magamonkívül tébolyogtam és összetett kézzel könyörögtem az úr Istenhez, hogy szánja meg kicsi madár káját, vegye le róla ezt a nagy szenve dést. Alkonyaira a fecske magábaroskadt, Irta: Hübik István
