Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Fábry Zoltán: Harmadvirágzás. A szlovákiai magyar irodalom legújabb fejezete
a ■ gyilkos banda netalán szomjúzna a vérre, fojtsuk a szuszt hörgő tüdejébe!” A veszélypontra értünk, a frázishínár hoz. A pártosság lelkesedése a plakát stílus nyomdafestékével van felmázol- val: „Már forr és árad a leigázhatatlan élet, mint a kikelet s kommunizmusba néznek a boldog emberek”. A szolida ritás édeskés megnyilvánulása az ellen kező hatást éri el, amikor így lelken dezik az ifjúság felé: „hadd leheljek forró csókot derűs arcotokra, hol ég szerelmetek halvány pírja s a jövő meg valósult álma”. Nyers, ki nem dalolt sorok váltakoznak lírai fogalmazással. A múlt vádló élménytartalma már biz tosabb alapot ad mondanivalójának: „Már megtanultam, hogy messziről jöt tem, míg végre én is ember lehettem”. Az inaskor nyúzó mestert vádol: „Reg gel korán keltem, mert szidott, mint a bokrot Este későn feküdtem, mert ak kor is morgott, hogy egész nap semmit sem tettem, pedig estére ezer fájdalmat éreztem”. A jelenre-átváltás azonban sokszor ázott frázissorokat eredményez: „Ifjú keblemben már lóbog az élet s szeretet lángja és nő bennem az akarat roppant erejű árja”. Ez a papírelvetélt- ség messzeesik az indítástól, mely ke mény igazságban fogant: „Apám még kamasz koromba mondta, csak egy igaz út van a földön, csak egy eszme, a többi mind hamis, s azt hirdesd, ha ér te meghalsz is”. Szerelmi lírája felfigyeltető, de az erőszakolt kapcsolás irrealitást ered ményez. Nála a szerelmesek a fűbe ke verednek „és úgy gyönyörködnek ha zánk szépségébe”. Oh szerelem, mely azt mondatja: „büszke vagyok öntuda todra”. Sajnáljuk ezeket a mai fiatalo kat? Nem. Ez csak a pártos túlbuzga- lom torzszüleménye, tud Török Elemér mást is, többet, nagyobbat, igazabbat és így sikerül aztán legszebb verse, az „Add nekem”: „Nézd a friss tavaszi teret, a nyüzsgő embereket, a lüktető új életet, az égbetörő gyárkéményeket, az iskolákat, a zöld vetéseket, a szorgos parasztokat, a szirmát bontó gyöngéd virágokat. S add nekem dalod, szíved erejét, emlőid hófehér színét, szemed százszínű fényét, csókod édes leheletét, suhanó lépteid neszét, fiatal tested vonzó erejét, erednek minden sűrű csepp vérét, 'Orcádnak pipacs színét, szerelmed mély gyökerét, hogy vígabban zengjem népem jövőjét.” Ozsvald Árpád ars poeticája pátosz- nélküli őszinteség: „Szépet írni — ez is művészet — de úgy, hogy mindenki megértse. Tanítani még szebbre a népet, ez legyen előtted a mérce” Egyszerűségét külön is kihangsúlyoz za —, „csak egyszerű szavakkal beszé lek, ahogy beszélgetnek a parasztok, ha a földekről hazatérnek” — pedig er re semmi szüksége nincsen, mert egész költészete önmagáért, egyszerűségéről beszél. Szerelmi lírája közvetlenségében, emberségében melengetőn szép: „Már úgy ismerlek, mint öreg parasztok a kenyeret adó földet, oly megszokott a mozdulatod, arcod kerek nevető gödre, mint anyámnak a bögre, melyben mele gen hozza a reggelit”. A népdal kendő zetlen igazságtevése tükröződik e fér filíra megadó és mégis győztesen elbo csátó üzenetében: „Ragyogó csillagok, a rózsám itthagyott. — Visszajön-e még? Ha nem jön, maradjon, szívére hallgasson... Kiderül az ég.” Egyszerűsége ma még magávalraga- dó, de épp itt fenyegeti a veszély: az egyhúrúság és modorosság. Tágítani kell a kört, szemet, fület másra is szok tatni, az egyenletes lélekzést itt-ott gyorsítani, szaporázni. Most még biztos vonalú rajzát dicsérjük — „Loccsan a víz, mosott ruha szaga száll, lebben a szoknya, dudolgat a szellő, a szomorú fűz olyan mint az ernyő ... Asszonyok mosnak, barnák mint a nyár” — de holnapra már többet várunk: mondani valót! Ozsvald az igazi lírikus ösztönössé- gével takarékoskodik a politikai jelsza vak beiktatásával és így természetsze rűen ritkábban esik a sematizmus hibá jába, az üres plakátszerűségbe, mely nek gyakori megnyilvánulása egy Dé- ry Tibort arra a kijelentésre késztetett, hogy a politizálás a művészi értéket és
