Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Fábry Zoltán: Harmadvirágzás. A szlovákiai magyar irodalom legújabb fejezete
egyik tavalyi számában olvastam ezt a négysoros gyönyörűséget: „Ötéves kisöcsém galambot rajzol. Fehérre festi a tollát, csőrét pirosra. Kenyeret majszol... s eléje rakja a morzsát Kész. Ez a négy sor az új szlovákiai magyar versírás legköltőibb, legmara déktalanabb megnyilatkozása. A szerző neve: Lévai Dezső. Ki ez az ember és miért hallgat? Lehetetlen, hogy e tö kéletesen kikalapált kis műremek csak véletlen ráhibázás lenne. Aki így tud írni: kapcsolni, az egész békelényeget ilyen monumentálisán az egyszerű sem miségbe sűríteni, — közvetlenségből adódó maradéktalansággá — az a lírai realizmus mestere, alrit a föld alól is elő kell keríteni, hogy még többet szól jon és mondjon. E nem lényegtelen kitérő után visz- sza Déneshez, akinek minden verse a jövőbe tárulkozik, de jót csak ott alkot, ahol a múltból lendül neki a mának. „Sokan azt mondják, hagyjuk a múltat — azért én mégis emlékszem”: maka- csolja meg magát természetszerűen. Itt lezárt valóságélmények erősítik a vers gerincét: felérzi az elődök „haza”-fo- galmát, mely mint súlyos átok gyötör te őket egykedvűen”, látja anyja „el nyűtt életét, e sötét festett ruháit”. De ami tegnap álom volt, az most való ság: Üj paraszt formálja a föld ősi ar cát „elfeledve a múlt kudarcát, bár el bukott egy ezredév, ma arcot cserél a vidék”. Olyan bizonyosság ez, melyet hitetón csak a régi rend elhessegetett lidércével, a végrehajtóval lehet érzé keltetni: ha élne szegény nagyanyő „csodálkozna, hogy künn az ajtó öreg kilincsén nem motoz már soha többé a végrehajtó”. Aki a jelent értékelni akar ja, az nem mérhet a tegnap nélkül: „Ha panaszod van, nézz a múltba”. Amikor azonban Dénes ezt így láttatja: „Az élet naposabb oldalát elzárták az osztály- határok, bizony — mindannyiunk elől”, akkor prózává lapítja a verset. Van egy még nagyobb baj: a frázisnyavalya. „Egetverő lánggal nagy tüzek lobog nak” ... „a jövő bűvös ormaira há gunk” ... „egünkre formál új holna pot” ... „Márványba vésik szemünk előtt üdvét a jelennek”, hogy csak egy pár kirívó sort említsünk. Versbe ágyazva, mégcsak elcsúszik egy-egy fi cam, ha azonban a versösszefogó utolsó strófa ilyen olcsó és üres hangzat, ak kor az egész mondanivaló a semmibe fűi: hiába volt. Például: „üzennek a háború vészén által: előre csak, előre bátran harcos, proletár ifjúság”. Vagy: „Űj eszmével telíti meg az ember áldott. tervét és ünnepli egy úi sereg a mun ka győzedelmét”. Ha ezt egy iskolás ír ja: elfogadom, de egy Dénes Györgynél felszisszenek. Költő, akinek ilyen sorai vannak: „A levegőég tükörében mint tollászkodó madarak kis, pöttömnyi felhőrongyok totyogva, omlón játszanak” — nem könnyíthet feladatán büntetle nül. A pongyolaság csak frázist ered ményezhet. De mi szüli a pongyolasá got? A realitás elégtelensége. Lelkesed ni könnyű, csábító is egyben. Amikor ez a túláradó lelkesedés eluralja a han got: a valóság idegen talajra csúszik, így: „És mi jöhet még? Kávé, tea, ka kaócserje, narancsliget, a déli fűszer illata lebeg majd a kertek felett.” Ha ez jön, akkor semmi sem lesz: kakaó nak, narancsnak, kávénak, teának itt nincs valósága, talaja. A szabadjára en gedett optimizmus irrealitást eredmé nyezett. Már pedig a szocialista realiz mus igazság-törvényei kérlelhetetlenek és kötőre ugyanúgy vonatkoznak, mint a prózaíróra. Aki elmellőzi nehezét, el véti mondanivalóját mindenkép! vra. Költőink mondanivalójának nincs elég élményrealitása, mélységtartalma, a felületet még ének fodrozza, szavalat díszíti. Nehézség és nehezék nélküli líra ez, konfliktusmentes tárulkozás, a szolidaritás fogadkozó vállalása, mun ka, hittevés, lelkesedés himnusza. Dénes György kötetéből majdnem átmeneti zökkenő nélkül lapozhatunk bele az idő sor második verseskönyvébe (Gály Ol ga: „Hajnali őrségen”, 1953.) Különbség alig adódik. A tárgykör és megnyilat kozás majdnem egy: országépítés dicsé rete és szépsége, a béke erősítése, hála és hűség a Szovjetunió iránt. Az új színt Gálynál a gyerekihlette anyaver sek adják. Az ember bizalmatlanul veszi kezé be a kötetet: már maga a cím is frázis- terhes, de az első sorok jólesőn biztatók: „Mindennap újul a világ, hazudik, ki azt állítja — öregszik. Mindennap nyílik friss virág s a földből új csíra törekszik ... Űj gyár, űj kohó, űj traktor zúgása új korunk zenéje
