Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 7. szám - Jankovich Imre: Egy szlovákiai út
gós szellemével, megtaláltam őt rossz- kúvezetü, görbén kanyargó utcácskákon, de nem űzte ki az újabb kor, a gót templom keresz'tboltívei, támasztó pil lérjei közül sem. Itt megmaradt valami a középkor misztikus hangulatából, a régmúlt korok régen elporladt emberei nek gondolataiból, világnézetéből. Ha alkonyattájban végig megyünk a homá lyos utcán, nem is kell nagyon meg erőltetni a fantáziánkat, hogy meghall juk a középkori gregorián-ének gyön gyöző ritmusát, monotón melódiáját. Szinte várjuk, hogy a következő perc ben egy tömjénfüstös körmenet fordul- jon ki a templom kapuján, díszesen öl tözött városi tanácstagokkal az élen, céhzászlókkal és jelvényekkel tarkítva. Ilyenkor, szürkületkor a mai város lük tető zajának elhalása után lehet meg közelíteni a középkor ittrekedt, meghú zódott szellemét, ilyenkor lehet átélni újra a legintenzívebben ennek a rég elszállt kornak a hangulatát. De nem a gótika szelleme az egyet len a városban, sőt nem is ő az uralko dó. Találkozhatunk itt egy sokkal han gosabb, erőszakosabb génius loci-vál is. Fiatalabb ugyan középkori elődjénél, de ma már szintén egy rég letűnt korról beszél. A barokk szelleme ez, amely a XVII. század, az ellenreformáció tüzes idejébe visz vissza. Az egyetemi temp lom, a szeminárium dinamikus homlok zatáról ez a szellem hívja magára a fi gyelmet. Szenvedélyes kor szenvedélyes szelleme igyekezett valamikor a barokk ember érzékeit az extázisig korbácsolni, az illúziók álomvilága segítségével. El érhetetlen, vonaglóan kígyózó barokk formák, sehol sem végződő hullámzó interieurök, raffinált megvilágítás, a fény és az árnyék nagyszerű játéka, dramatikus pátosz lepték meg azt, aki belépett a templom belsejébe és ha mindehhez fölharsanták még Hándel oratóriumainak hatalmasan hullámzó akkordjai, a szegény halandó szinte összeroppant az elérhetetlen illúziók hatalmas súlya alatt. Elhagyjuk azonban a várost és egé szen más hangulatok kerítenek hatal mukba. A ködös gót és csapongó barokk szellemei elszálltak és a kitűnő betonút, amelyen autónk simán siklik a Vág partján észak felé, visszahív bennünket a mi korunkba, a munka, az alkotni vá gyás reális időszakába. A dolgozó ember hősi erőfeszítései nek eredményeivel találkozunk lépten- nyomon. Az úton elsuhanva jobbról is, meg balról is, új gyárak, lakótelepek, iskolák, hultúrházak emelkedését lát juk, új utak, hidak gazdagítják a táj arcát. A Vág hátán épülő hatalmas erő műveket szemlélve, megnyílik a jövő fényes perspektívája. Szinte már lát juk a folyó tükrét szántó hajókat, amint áruval terhelt uszályaikat húzzák észak és dél felé. A partot nem fogja fojto gatni a kormos mozdonyok füstje, ha nem csendesen suhanó, ragyogóan tisz ta villanyvonatok száguldanak majd a két régi sínpáron. A nagy alkotások láttán kiváltott hangulat mindinkább fokozódik, amint tovább haladunk észak felé. Trencsén, PiLchov — az alkotó munka szimfóniájának hatalmas záró akkordját készítik elő, amelyet akkor hallunk, amikor az út egy kanyarulata után feltűnik az árvái duzzasztógát messzire fehérlő betonfala, Maga a gát arányaival monumentális alkotás, vas és beton hatalmas tömege, amely meg- rendíthetetlenül áll ellent a víz ezernyi köbméterei támadásának. A legnagyobb hatás azonban akkor ért, amikor a gát tetejéről megpillantottam a végelátha tatlan víztömeget. Eső után értem oda, a nap éppen akkor tört elő a sötét vi harfelhők, közül és ragyogó tükörré vál toztatta a hatalmas tó felületét, melyen a még meglehetősen erős szél méternyi hullámokat vert. Amikor utoljára itt jártam, magam előtt köves szántóföldek pántlikáit, zöldelő legelőket, fenyvese ket, dombokkal váltakozó völgyeket, fa házas falvakat láttam, melyek között igénytelenül kígyózott az Árva folyó. Most ez mind eltűnt és amerre ellátni, csak víz és víz. Ki hitte volna, hogy az Árva, ez a szerény folyócska képes lesz megalkotni az egész vágvölgyi vízierő műrendszer szívét, megalkotni a hatal mas tartályt, amely képes lesz a Vágót bőségesen ellátni vízzel szárazságok ide jén is, amely képes lesz az egész vidék éghajlatát megváltoztatni, amely a ki lowattok százezreivel fogja könnyebbé tenni a jövő életét. Szeretnék eligazodni a tó fölött. Ke resem az ismerős helyeket, hogy job bon fölfoghassam a mesterséges tenger arányait. Emlékszem, hogy Szlanica község mellett egy jókora dombon volt a kálvária, kéttornyú templomával. Ez azután nyomra vezet. Északnyugatról egy apró szigetet pillantok meg, amely nek, közepén ott fehérlik a templom. A sziget felé épp egy motorcsónak igyek szik, küszködve a hullámokkal. A part szélén épült új műúton megközelítjük a szigetté változott kálváriahegyet, itt azután észreveszem az elmerült falu egy másik nyomát. Nem messze a szi gettől kinyúlik a vízből a falusi temp-
