Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 6. szám - Márai Sándor: Halotti beszéd
A csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet, A tyrrén tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi be az ausztrál éjtszakát... Még szólnák és üzennek ők mély szellemhangokön, A tested is emlékezik, mint távoli rokon, Még felkiáltsz: Az nem lehet, hogy oly szent akarat... De már tudod: Igen! Lehet!... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen. Halottért sírni kár. A konzul gumit rág, zabos, törli szemüvegét, Látnivaló: untatja a sok okmány és pecsét, Havi ezret kap és kocsit. A misterss és a baby Fényképe all az asztalán. Mi volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava? Rippl színei? Bartók vad szelleme? Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt, lehet! A nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass, és figyelj! Tudjad: Már él a kis sakál, Mély afrikai sírodon tíz körmével kapál, Már sarjad a vad kaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, hogy élsz... Valahol... És ha máshol nem is Testvéreid szivében élsz ... Nem ... rossz álom ez is! Mert hallod a dörgő panaszt: Testvér testvért elad! S egy hang áléitan közbeszól: Ne szóljon ajakad!.., Egy másik nyög: Nehogy, ki távol sír a nemzeten.,. Még egy hörög: megutálni is kénytelen legyen... Hát így. Keep smiling. És ne kérdezd senkitől, miért? Vagy: rosszabb voltam, mint ezek? — Magyar voltál! Ezért! És szerb voltai, litván, román. Most hallgass és fizess! Kimúltak az aztékok is. Lesz majd hát, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós mint avar leletet, A rádióktív hamu mindént betemet... Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen! - ~ > Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben! Tűrd, hogy Isten tűri ezt, s a vad tajtékos ég! Nem kell villámat gyújtanunk, hasznos a bölcseség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, Köszönd a koporsóban is, ha van, ki éltemet. Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, S ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad! Szorongasd még rongyaid, a butyrodat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt... Mert ez maradt. Zsugorian még számba veheted A Mikó-utca gesztenyefáit, mind a hetet... És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet... És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet... És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk... Látjátok, feleim, szemlékkel, mik vagyunk; íme, por és hamu vagyunk.
