Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 6. szám - Márai Sándor: Halotti beszéd
elhangzott Márai verse és utána elhang zott Tamási Áron felelete és én ez órán életem egyik legmegrendítőbb élményé nek lettem a részese. Mi történt? Márai őszinteségéből, enhúsbatépő becsületes ségéből megszületett a magyar iroda lom egyik legszebb, legmegrázóbb és legpesszimisztikusabb verse. „Halotti beszéd” a címe. Sikoltó és elfúló jajszó, az elszakadtság elégiája, a honvágy to rokszorító könnye, a fuldoklás, hullás segítségvárásban kimerült letargiája, az elhagyottság, az elárvultság, a re ménytelenség meztelenül didergő vád realitása. Ez a vers a magyar emigráció halálszava és elmarasztalása, önfelisme rés, mely nem jut túl az „isa por és hamu vagyunk“ végmegoldásán. Az amerikai barbarizmus tekintetnélkülisé gében fuldokló nyugati kultúra egy hon talan, talajtalanná vált európai magyar keservén át a halál bizonyosságával int az otthon, az élet, a haza elérhetetlen sége felé. Halotti beszéd, mely égő vád dá lobog azok felé, akik ezt az emig ráns reménytelenséget, ezt a kiszolgál tatottságot cinikusan, kalkulálón a ma guk hasznára, eszközként csapolják. Hogyan felel, mit felelhet e versre az eddig szintén hallgató Tamási Áron? Csak az élet hangján, csak a baráti kéz gesztusával, a haza, az otthon hívogató, melengető szeretetével. Tamási Áron, a megrendültség szinte sírásba csukló hangján kezdte feleletét és az első mon dat így hangzott: „Kedves Barátom!“ Ez a mondat úgy hatott, mintha jég roppanna össze. Az idegenség, a távolság egyszerre semmivé törpült: Márai nincs többé egyedül! Tamási Áronon át egy ország üzent, a nép, a munka, az élet, a haza „Belőlem melegítőn parázslik feléd a magyar ígéret“, mondotta Tamá si Áron, „a hit, az egészség .hullámait küldöm a te nyomasztó hangulatú írásod ellen”. Megérti a zokszavakat és „a szel lemi bajtárs felment Téged“. De a nem zettől semmikép sem szabad elszakadni, „mi sirató igéid ellen szólunk", mert aki elszakad nemzetétől, elszakad az embe riségtől is. Bárhol is legyen az író, ha magyar, nem a gyász szavát kell hallat nia, de az élet legyőzhetetlen és mindig feltörő szavát. Megtisztulni és eggyé lenni nemzetével, erre kell törekedni az írónak. Persze, pontosan nem tudom visszaadni az elhangzott szavakat, de nem is ez a fontos. A fontos a magyar rá dió gesztusa, ez a szép, meleg, emberi kéznyújtás, mellyel Tamási Áron baráti szólongatásán és leckéztetésén át szinte a nemzet nevében fordult Máraihoz. Aki így tud haldoklani, aki ilyen világmu tatón és vádlón és fájón tud temetni, azt nem szabad elföldelni, de életre báto rítani. A következő lépés most már Márai dolga. A szó, a tett- most őt il leti. Márai neve után nem szabad, hogy a „Halotti beszéd" jelentse a végpontot! FÁBRY ZOLTÁN. MÁRAI SÁNDOR: Halotti beszéd Látjátok, jeleim, szerűtekkel, mik vagyunk: Por és hamu vagyunk. Emlékeink szét esnek, mint a régi szövetek... össze tudod-e rakni még a Margit-szigetet? Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat, A halottnak szakálla no, a neve számadat. Nyelvünk is foszlik, szákadoz és a drága szavak Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A pillangó, a gyöngy, a szív nem az már, ami volt, Amikor a költő még eg^család nyelvén dalolt, És megértették, ahogy a dajkának énekét A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti még. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyereknek Toldi-t olvasod, s azt feleli: oké! A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „A halál gyötrelmei körülvettek engemét Az ohiói bányában megbicsaklik kezed,