Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 6. szám - Sas Andor: A dolgozókra váró feladatok az irodalmi munka területén és az irodalmi élet gondozásában
földesúr vagy kulák volt, csak a szemé vel hizlalta a jószágot, ellenben annak gondozását éppúgy, mint a földjéét végez tette a cselédekkel, béresekkel, napszá mosokkal s ezek fáradoztak és izzadtak kapálás, aratás, cséplés és egyéb munka idején. Ma a dolgozó nép a gazda, de ez aztán olyan, hogy neki magának kell a maga ezernyi és milliónyi kezével fárad hatatlanul és céltudatosan dolgoznia. A kultúra építése is az új gazda rendelke zése alá került. És itt igen nagy felada tok várnak reá és különösen fontos, hogy kötelességeinek irodalmi téren is eleget tudjon tenni. Két dologról kell minde nekelőtt gondoskodni, hogy a versírás és a regényírás avatott kezekbe jusson, két dologról, amire a mezőgazdasági és az ipari munka körében is nagy szükségünk van: 1. munkaerők utánpótlásáról, szak- maszerűen jól képzett fiatal sarjadékról, amely többet és jobban tud termelni, 2. gondoskodni kell az egyszemélyes veze tés és felelősség elvének megvalósításá ról irodalmi téren is, mert a nép ma más körülmények között végez irodalmi mun kát, költ verseket és dalt, mesél mesét és érdekes históriákat, mint ahogy azt a kapitalizmus világában tette. Hogy ezt megértsük, meg kell fontol nunk a következőket: A nemzeti művelődés igazi hordozója időtlen időkön át megszakítás nélkül az egyszerű dolgozó és robotoló nép volt és pedig azért, mert ez soha nem lett hűt len nyelvéhez, melyet Sztálin a nemzeti lét egyik pillérének; a nemzetfogalom egyik legfontosabb alkatelemének nevez. Az uralkodó osztályok nálunk is azért tartották magukat műveltnek, mert nem magyarul, hanem latinul is tudtak, és a magyar nyelv tudását csak azért tartot ták érdemesnek, hogy így a dolgozóknak közvetlenül tudjanak parancsolni. A nép a maga nyelvén dalolt, mesélt, ez a népi költészet élőszóban élt, de az utókor szá mára mégis némának tetszik, mert nem volt, aki termékeit feljegyezze, míg az urak a maguk verseivel ezt megtehették és azt hangoztatták, hogy ők ápolják és örökítik meg az irodalmat, az ő költésze tük értékes. Ma nincs ilyen uralkodó osztály, az egész irodalom hordozója a nép, csak hogy ez már manapság nem írástudatlan, s az iskolázásból, a tanultságból, a tu dásból, a kultúra értékeinek ismeretéből nincs kirekesztve. Ha évszázadokon ke resztül tömegesen elkallódtak népi tehet ségek és alkotásaik nyom nélkül eltűn tek, mint a lehelet, vagy a szellő, ma egyet sem szabad engednünk elkallódni. A tehetségnek meg kell adni az alkalmat a kiművelődésre, ez történik az iskolá ban és az iskolán kívüli oktatás útján, a közösségben való tanulás és az önműve lés segítségével. Az önművelésnek leg fontosabb tényezője, mestere az olvasás. Mindenki, aki figyelmesen és gondolkod va olvas regényt, elbeszélést, vagy verset, önmagát iskolázza irodalmi tájékozottság ra. Tudniillik biztosan kiképzi Ízlését, tehát értékelő képességét. Ha pedig van benne különleges hivatottság szépirodal mi tevékenységre, akkor az olvasás és a nyomában izmosodó izlés ellenőrzi, éb reszti és irányítja a tollforgatásra való rátermettségét. Természetesen elsősorban azt az irodalmat kötelességünk olvasni, amely a legközelebb van hozzánk, ame lyet a mi fiataljaink írnak, amelyben a mi életünkről van szó, a mi törekvéseink és problémáink tükröződnek. Amint itt körülnézek, az irodalommal kapcsolatban eszembe jut az is, hogy régen a dolgozó nép körében a költői tehetséggel megáldott verselő és mesélő nemcsak az uralkodó osztályokhoz való viszonyulásában, hanem saját életköré ben is valahogy háttérben állt, ködbe veszett, valami félhomály terült rá. A mese, a dal mindenkié volt, aki azokat ajkára vette; hogy kitől indult ki, ki volt a forrása, arról, népiesen szólva: a nóta- fáról szinte megfeledkeztek. Aki a nótát elénekelte, vagy a mesét tovább mondta, az nem ragaszkodott egy írásba foglalt szöveghez, hanem a maga gondolata, vagy a maga kedve szerint változtatott rajta és így adta tovább. Ma is közösségi alkotás marad tárgyánál és formájánál fogva a népi irodalom minden terméke, azonban valahogy itt is érvényre jut az egyszemélyes felelősség. A népköltő ma le tudja írni alkotását, s ha annak alkata, formája és zamata ősi és kollektív jel legű is, ma ismeretes a szerző és ezért az ő egyszemélyes felelőssége nagyobb, neki magának kell művén azt a csiszolást és formálást elvégezni, amit régen csak a közösség végzett. Hogy ezt a feladatot el tudja végezni, ehhez alapvető, irodalmi szempontból technikainak is nevezhető képzettségre van szüksége. És ennek hiá nyával találkozunk nagyon sokszor. So kan próbálkoznak tollforgatással, be is küldik írásaikat közlésre újságokhoz, azonban az ilyen irodalmi küldemények között rengeteg sok a közlésre alkalmat lan, kezdetleges, mondhatni irodalmi selejt. Miért van ez így? Mert az íróknak nincs önkritikájuk! Mert hiányzik az általános, elemi természetű, de mégis el engedhetetlen alap, amely mindenféle irodalmi tevékenységnek előfeltétele. Mi
