Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 5. szám - Egri Viktor: Jókai Mór a legnagyobb magyar mesemondó (1825-1904)
mett, ki nem ránthatni gyökerét, s csak míg ettől meg nem vált, addig nő és vi rulhat”. Jókai költészete valóban a nép vilá gából fakadt, noha nem volt szorosabb értelemben a nép gyermeke, mint Pe tőfi, vagy Arany, de szülőföldjén, Ko máromban töltött ifjúsága körülményei, komáromi és pozsonyi iskolai évei, a kor eszméi és a magyar szabadságharc eltöltötték lelkét a nép szellemével és szeretetével: Szülőföldjének, Komáromnak hagyo mányai és viszonyai nevelik zsenge ko rában, a Csallóköz embereinek egysze rű, cikornyátlan, derűs életfelfogása hat rá. Herczeg András uram, a szekeres- gazda, Máki hajókormányos, Borsos István hajdúkáplár, Tuba szomszéd, Galgó harangozó, Bajcsy András csiz madiakurátor és ennek a világnak Jó kai költészetében megörökített számos pompás alakja: mind gyermekkori is merősei a költőnek, sőt gyakran taní tómesterei, akiknek meséit, tréfáit és egyszerű életbölcseségét gyermekkorá ban az ajkukról hallotta. A szülőföldön átélt gyermekkori em lékei alkotják Jókai lelkivilágának leg mélyebb rétegét és alapját, s ennek a zamatos íze hatja át később egész élet művét. Pápai tanulóévei alatt — ahol Petőfi az osztálytársa — még jobban elmélyül a néppel való kapcsolata, majd debreceni tartózkodása a szabadságharc alatt, hosszabb rejtőzködése a Bükk rengetegeiben és utóbb erdélyi tartóz kodása: mindezek egész közel hozták a költőt a néphez. De döntő tényező az is, hogy Jókai éppen azokban az eszten dőkben szerezte a legelhatározóbb be nyomásait, amikor minden haladóan gondolkodó elme és nemesen érző szív egynek érezte magát a néppel. A ma gyar népszellemnek ez a mély hatása, amely oly ellenállhatatlan erővel árad legnagyobb költőnknek, Petőfinek min den sorából, megmutatkozik Jókai egész életművében is, képzeletvilága gazdag ságában, életfelfogása egyszerűségében, nyelvezete színességében, a népi mese mondókra emlékeztető derűjében, bölcs humorában, elbeszélőmódjának köny- nyedségében, de írásművészetének hi báiban is. Nincs a múlt század magyar irodal mában szépíró, akinek nyelve változa tosabb, jellemző s találó kifejezéseiben gazdagabb volna, mint Jókaié. Nyelv tani szabatosságához helyenként kétség férhet, ám az vitathatatlan, hogy nyelvi gazdagságával a magyar szépírók élén áll. Kifejezésmódja egyszerű, rövid és közvetlen. Mintha nem is az íróasztal nál írná, hanem mint a nép mesemon dója hallgatóinak közvetlenül élőszóval mondaná el mindazt, amit elgondol, íme, ez a népszellemmel való közös ségnek legcsalhatatlanabb jele: a sok latin és idegen szó ellenére is népi szólásmondásokban gazdag, hol harcia sán erőteljes, hol pedig hajlékony, gyen géd költői nyelv. Arany János ezt je gyezte meg nyelvéről a Figyelőben: „Senki sem ír olyan eredeti magyar sággal, mint Jókai s műveit olvasva, mintha újra tanulnók tőle a kedves anyai nyelvet, azt a valódit, amelynek megragadó ereje nem kisebb természe tes bájainál és szemen szedett kifejezé sei épp oly határozottan, mint festői plaszticitással testesítik meg és szabják meg a gondolatot. A magyar író jelen ben és jövőben egyik iskolájául kétség telenül Jókai műveit választja, melyek hez nyelvtanulási feltett szándékkal jár hat leckéket venni.” Mikszáth Kálmánt Jókai gazdag és elbűvölő nyelve dicsőítő költemény írására készteti és századunk legna gyobb magyar prózaírója, Móricz Zsig- mond hasonló elragadtatással azt írja, hogy Jókai „úgy játszik a nyelven, mint a jó cigány, cifrázza, bogozza, pitykézi, íelsallangozza, csördít és kur jant és dobbant és fényeket lobbant, hogy a szívünk belecseng." De nemcsak nyelvében, hanem egész képzeletvilága bűvöletes szivárványo zásában, kifogyhatatlan embergalériájá nak rajzában ott érezzük a népet. Az ő gyermeki hite szinte egy a nép hité vel. Az emberekbe, az életbe, az igazságba, a jóba, az erkölcsi erőnek szinte mindenhatóságába vetett hite mi volna más, mint a komáromi hajósok nak, a Bükk favágóinak és erdészeinek, a Kúnság csikósainak, a havasok pász torainak, a Duna halászainak, a Csal lóköz aranyászainak és vesszőfonóinak, az egyszerű magyar nép költészetének, mese és regevilágának lélektartó, nyo mort és szenvedést felejtő optimizmu sa, amelynek egyedüli örök tétele, hogy az igazság napjának fel kell virradnia és a jónak feltétlenül diadalra kell jut nia. Idealista világnézet ez, amely ter mészetesen nem ismeri a történelmi materializmus megdönthetetlen törvé nyeit és egész filozófiájában távol áll a marxi eszmétől, ám romantikájában magában hordozza azt a forradalmi he vületet, amely virágba szökkenti, kite- rebélyesíti az igazságot. Jókai képzele tének törvénye ugyanaz, mint a nép-
