Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 1. szám - Bábi Tibor: Csicseri krónika
ki oda és az kergette vissza is, hogy be álljon újra fa'u pásztorának. Talán huszon hété vés lehetett, mikor átkelt a tengeren: Másfél esztendeig csavargott, valamerre nap fényes déli tájakon, ahol csak hárem hétig tart a tél s ahol a bozótban füge terem, édes, pirosbélű füge. Azt szedte, ette ínsé gében, azzal fizetett a lakásért a háziasszony nak. Füge termett, de munka nem akadt, csak itt-ott. Azért jött vissza öreg Babin- csák, meg azért, mért húzta, hívta valami. Talán a csicseri rétek, táján a gémeskút, talán a Latorca meg az Udacs. Álmában is hallotta, hogy váahd messze kö’ompol a gulya, valahol bőg a komor, nagyszarvú bika. Vissza kell térni oda, ha csak egy darabkát is hagyott meg szívéből a világ. Ül öreg Babinesák a kisszéken az ágy lábáná 1 . Ha beszél, alsó ajka valahogy me revnek látszik. Báránybőr bekecsére olykor nehéz nyál csordul. Kezefejével megtörli nedves ősz bajuszát, a szája felé bök mu tatóúj jával és azt mondja: — Érzéktelen: Levágták és innen a nya kamból varrtak oda egy darabot. — Sze ret el panaszkodni, szereti elmondogatni, ho gyan csúfították el az ő becsületes képét. — Ügfcr volt, hogy dögöt szállítottunk szekéren. A légy a dögről ide szállt a ké pemre. Megcsípett.. Megdagadt, fájt, meg gyűlt. A nagyságos patikárus úr adott rá olyan édeset mint a méz, de nem használt A református pap mondta, eriggy az or voshoz, mert prontot kapsz. Bementem Ung- várra, ott vágták meg a számat. — Azért nyáladzik úgy az öreg Babinesák szája. — Mi dolga a pásztornak? Elhever, ei- da’olgat, nincs annak fáradsága, — mon dogatták a módos parasztok, ha le akartak vonni a pásztor járandóságától, mert sokall ták az egy pár marhától járó kenyeret, font szalonnát és egy véka életet. Negyedrész kenyeret akartak adni, csak tizenkét deka szalonnát és félannyi életet. Pedig vo-’t a pásztornak dolga, volt annak fáradsága. Kora tavasszal hajtotta ki a csordát De res, fagyos volt még akkor a fű és késő ősszel, mindenszentek napján hajtott be a faluba. Az időjárás, a sok futás, gyaloglás elgyötri a pásztort. Olykor az éhség is. Öreg Babinesák bizony nem szenvedhette a módos parasztokat. Bosszantotta is eleget egykor Csatlós Mihály gazdát! Szép ka szálója volt szép sarjú nőtt azon- A Ba- bincsák meg rajta! Ráhajtotta a gülyát Ká romkodott Csatlós Mihály, Dúlt-fúlt pisze orra a bajusz fölött szinte gőzt vetett, Ba~ bincsák meg csak nevette. De nem csak nevette, nótát is szerzett rá: Pisze Csatjós káromkodik, a kaszálót legázolik. Ne káromkodj pisze Csatlós, hisz ez minden esztendőn vót. Megesett az is, hogy bizony Babinesák bosszankodott, mert a kaposi gulyás meg füstölte a csicseri csordát, mégpedig alapo san. Nagy, fojtott tüzet rakott, csontot, rongyot, mindent rájahordott, a szél meg segített neki. Megvadult olyankor a csorda, megvadult, megugrott. Káromkodott, meg futhatott utána Babinesák. Jó időbe teit, mire azt összeterelte. Ám olyan ember volt már Babinesák, hogy mindenből nótát csinált, hajtáskor meg énekelte: Megugrott az ökörcsordám, merre, merre, merre jár mán? Majd nyomára jövök én mán, csak a hordás szűnjön meg mán. Tudott ő mindenfé’e szép és hasznos dolgot, nem csak nótát. Ha már az őszí idő haza kényszerítette, otthon fúrt, fara gott ökör szarvától tülköt, sótartót. Díszít hette, csiszolta, ólommal kiverte, kipitykéz- te. vagy mosófát faragott, hátára meg min denféle kacskaringót, ágat, levelet, mada rat, virágot rája. Ilyen ember volt az öreg Babinesák. Volt, volt — ami volt. Ül most a kisszéken az ágy lábánál, ü 1- dögél, emlékezik. Hej van is, van mire, de leginkább Lalira, mert azt a kutyát ő sose felejti el, mert nincsen az a,vadás:, paraszt, se úr, aki úgy szereti a kutyát, mint a pástor ember. A La’i mindenkor vele volt, még a legnagyobb veszedelem idején is. Megáradt egyszer a Latorca, megáradt min den apró ér, de még a tohonya Udacs is megdagadt. A viz körülzárta a csordát, a pásztort és a bojtárokat Ügy volt már, hogy éhen vesznek, mert az ökör tejet nem ad, azért, mert nem tehén, a tehén meg azért nem, mert a víz elrontotta a legelőt A marhához nem nyúlhattak, mert az hűt lenség lett volna. A bojtárok már a ku tyáját, Lalit akarták megenni. Ránézett akkor a kutyára, a kutya meg őrá nézett a szemével, úgy beszélgettek: — No, mondom én, Lali, megölnek, vagy éhen veszünk. .Majdnem, hogy sírt akkor az öreg Ba- bincsák, mert dyan okos kutya volt a Lali. Simogatta, meg is vígaszta’ta.- — Mondom neked, Lali ne félj, meg nem ölnek! Nem ölték meg Nem hagyta öreg Babín- csák a kutyáját. Ki tudja, hogy meneked- tek meg, azt ő soha el nem mondja, de La lit sokat emlegeti, ha besédre adja magát, öreg szemében olyankor könny szalad, sí rásra reked a hangja, mintha bőt édes anyját emlegetné a gyerek- Ügy serette öreg Babinesák a kutyáját, a Lalit, azt se rette legjobban életében. Hogy volt, mint volt nem tudom, de a Latorca áradása nagyon megfogta akkor Babinesák szívét, bizony, hogy arról is nótát csinált Most, évek után is rekedten és szomorúan tör föl a hang öreg torkán, mert ő néha még énekelni is szokott de leginkább csak ezt az egy nótát, olyan áhí tattal, mintha szent zsoltár lenne: Árad a viz, árad most már, merre menjünk ökör csordám? Ja sarkunkban a víz most már, merre menjünk ökör csordám...?
