Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 12. szám - Petrőci Bálint: Érés (rajzolta Szabó Gyula)
helyett inkább meghunyászkodunk? Nem ilyennek ismertelek! Csak gondolkozz a dolgokon! Eddig abban a Íriszemben él tél, hogy az irodából, irányított munkával sikereket, babérokat érhetsz el! Minden ügyet közösen kell intéznetek! Az osztály- vezető sikere az egész műhely sikere... Te eddig csak magadra gondoltál! Rajtár erre néma maradt Elkomolyodott, fejét lehajtotta. — Csak fel a fejjel, Rajtár elvtárs! Bí zunk benned, légy ember a talpadon! — búcsúzott Rózsa. Rajtár magára maradva papírjai között kezdett turkálni. Egybefolytak szeme előtt a sorok, a számoszlbpok. Gondolkodott. Állát az öklére támasztotta. Rózsa szavain tűnődött. — Vak voltam eddig? — suttogta maga elé. — Valóban csak a magam dicsőségére vágy tam volna, hogy feljebb kerüljek, hogy megmutassam a falubelieknek, ki vagyok én, akit a múltban a gazdagok rugdostak, kinevettek. Nagyra tartottam magam, büszke voltam... Ha úgy tennék, ahogy Rózsa mondta, ahogy abban a könyvben is benne van — csak akkor lehetnék iga zán büszke és megmutathatnám, hogy mit tudok! Rajtár lassanként észretért. Szót fogadott, ta’án először életében. Majd eszébe ju tott Kurta. — A mindenségit neki! — forrt fel ben ne az epéje — még őmiatta is rámpiríta nak! — Felpattant a székről s elindult a kemencések felé. — Cest prácr, elvtársak! — köszöntötte Kesziék csoportját. — Cest..'.! — Jónapot — vetette oda Kurta. — Hát hallom, hogy baj van, Kurta bá csi, — szólt az öreghez kissé szlovákos magyarsággal és azonnal a tárgyra tért, — hogy lehet az, hogy itt az elvtársak tudnak a négy óráról és maga egyszerre megfeledkezett róla? — Akár tudtuk, akár nem — indult újabb rohamra Kurta — de én azt a pénzt a zsebemben szeretném látni és nem a „fekete ég alatt” elúszni. Nem engedem, hogy elvegyék tőlem! _ — Nézze — izott fel most a düh Raj tárban — a maga pénzére nincs szüksé günk; visszakapja! De jegyezze meg, hogy a köztársaság sorsát maga nem változtathat ja meg! — De nem ám* — ugrott gyorsan szavá ba Rudi, akin elhatalmasodott a Kurta ellen napok óta felgyülemlett gyűlölet. — Jól tudjuk, hogy ki volt maga, — folytatta Rajtár — megmondták már ak kor, amikor idekerültem a zománcozóba. Gerold úr parádéskocsisa! Büszke volt a gazdájára, pedig ha nem ült egyenes de rékkal a bakon, az úr bottal csiklandozta a hátát! Kurta leszegett fejjel komoran hallgatott. — Ha akarja, ha nem — pattogott Raj tár szava, — de mi nem engedjük meg, hegy ezek az embernyúzó urak még egy szer visszatérjenek! * * * Rudi mindig pontosan járt be a mun kába. Ma is jóval a műszak kezdete előtt lépett be a gyár kapuján. Már egy éve dolgozott itt s olyan becsben tartotta a ré gi üzemet, akárcsak az új kis csa’ádí házukat. Szerette a gyárat, amelyről az öreg munkások regébe illő' dolgokat mesél tek. Vagy húsz esztendővel ezelőtt történt, hogy Török Feri, az egyszerű ácssegéd egy éjtszaka a zománcozó sudár kéményére vörös zásztot tűzött ki. Akkor is sztrájk előtt voltak és reggel a munkába jövő emberek a reménytkeltő lobogó láttán fe1- lelkesültek s még bátrabban követelték a béremelést. — Mennyit harcoltak érte, hogy megél jük a mát... — gondolta Rudi és az öreg Kurta jutott az eszébe. így gondolkodott Rudi s lágy, fiatalos arca megkeményedett. Mély búgás hallatszott fel: az első műszak végét jelezte. Rudi a díszítő osztály felé nézett. Szilágyinét kutatta tekintete.. Hálásan gondolt mindig erre az asszonyra. Ő tanította meg rá, hogy ne botorkáljon az életben, hanem egyenes, kemény lép tekkel haladjon előre, S egyszerre úgy érezte, mintha forró hullám csapná arcul s feldobogott a szíve. Maga sem értette miért. Csak Matüd nénit látta közeledni. Most kendő nélkül volt, őszülő haja szelí den kerítette arcát, kezében megkopott szatyort tartott. — Hazafelé, Matild néni? kérdezte Rudi. — Gondoltam, hogy előbb még beszélek ve1 ed, — szólt az asszony s odébb álltak a kemencétől. - — Én is akartam már magával beszélni.
