Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 10-11. szám - Szűcs Béla: Csorba Andris nyakassága
valamennyien elsőnek akartak beleszólni * De Csorba András kemény hangja kihar- sant a zűrzavarból: — Elég lehetne már a játék, Bodnár elvtárs! A legjobb brigád így, — nyesünk rajta egyet, a legjobb brigád úgy — megint csak minket piszkálnak. Azt a lovat ütik leginkább, amelyik legjobban húz. — Ez nem jó politika. Jól dolgozunk, mindenki tanulhat tőlünk, de hagyjanak békében minket! A, kislány feszülten hallgatta a vitát. Be le aícart szólni, de nem mert. Maga előtt látta Csorba András szúrós szemét és gúnyos mosolyát. Mégis kibuggyant belőle a szó: — Nincs igaza Csorba elvtársnak! Egyszerre csönd lett. Az esti szél valahon nan harmonikaszó foszlányait dobta be az ablakon. Minden szem a kislányra tapadt. — Én csak nemrég jöttem ide, de meg mondom nyíltan, nem igaz, hogy ez a leg jobb brigád^, Teljesítményben ugyan az első, naponta néhány hektárral többet le aratunk, mint egy másik brigád, de csak egyelőre, mert Csorba elvtárs csak a saját érdekeit nézi, neki nem számít az, hogy a szomszéd brigádban egy gép áll, vagy hogy Alsónádasdon nagy lesz a szemveszteség ... Én vállalom. én elmegyek az új szövet kezeti tagoknak segíteni Álsónádasdra. Csorba Andrist mintha leforrázták volna. Vele így még senki sem szállt szembe, A többiek is tágranyüt szemmel bámultak. Csak Bodnár elvtárs szájaszegletében jelent meg egy biztató mosoly. — Isten hírével.,. — robbant ki a brigád- vezetőből keserűen. Bodnár elvtárs látta, hogy András durva, sértő szavakat készül mondani, ezért közbeszólt: — Persze, hogy nincs igaza Csorba elv- társnak. Fejébe szállt a dicsőség, nagyké- pűsködik, nem látja a fától az erdőt. A kérdés megoldódott. Fekete elvtársnő hol nap hajnalban átmegy Álsónádasdra. András rettenetesen szégyelte magát és a méreg, a düh rózsákat rajzolt barna ar cára. így beszél róla Bodnár elvtárs a fiúk előtt. És azok sem szólnak mellette egy szót sem. Az a kis fruska pedig a szemébe merte vágni, hogy neki nincs igaza, hogy ö, Csorba András téved. A többiek szó nélkül szállingóztak kifelé. Bodnár elvtárs pedig odaszólt Andrásnak: — Kísérj el egy darabon! Szótlanul haladtak egymás mellett, csak a motorkerékpár zörrent néha, ha egy na gyobb kavics került a kereke alá. — Miért szégyenítettél így meg a fiúk előtt, Bodnár elvtárs? — csordult ki And rásból a sértett önérzet. Kiértek a faluból, a csillagok sziporkázva vibráltak a tó tükrében. Békák kuruttyöltak fáradhatatlanul. A hídnál megálltak. — András, rossz úton jársz. Panaszkod nak rád az elvtársak. — Miért panaszkodnak? Ha velünk sin csenek megelégedve, akkor ... — Nincsenek, mert külön ültök még az ebédnél is, mert gőgösek vagytok és nem barátkoztok a faluval. Egyszóval fejetekbe szállt az elsőség dicsősége. Halvány fogal matok sincs az önkritikáról... meg az elv társi segítségről... Azt az öntudatos kis lányt is csaknem kiközösítettétek — felelt szemrehányóan a párttitkár. — Talán mindenkinek kezet fogok cső- kölni, vagy leállók naphosszat bratyizni a falubeliekkel... Kitalálnak mindent, hogy az embert befeketítsék — dőlt a keserűség a fiúból. — Most már tudom, azt a csitrit is azért küldtétek hozzánk. mert másnak szántátok a vándorzászlót. Az új káder, — minden nap a teljesítménytábla végin kul log. — Nagyon könnyen felejtesz, Csorba elv- társ. Mint kezdő az én brigádomban dol goztál, és ha nem tévedek, az elvtársak egyszer-kétszer rád dolgoztak. Én mégsem néztelek ki a brigádból. Begyújtotta a motort, kezet nyújtott és eltűnt az éjtszakában. András ott maradt. Ügy érezte, hogy az égvilágon senki sincs most mellette. Na
