Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 4. szám - Füssi József: Móricz Zsigmond, a nép nevelője
Móricz Zsigmondi, a nép nevelője Hatvanéves korában írta meg Móricz Zsigmond önéletrajzát, »Életem regénye« címen. Ennek a hatalmas vallomásnak az utolsó oldalán ezt mondja: »Tízéves ko romig több történt velem, mint azóta öt ven év alatt.« Valóban így van ez, mert »élete regényét« csak tízéves koráig írja meg, tehát gyermekéveit s fenti kijelen tésével nyilván azt akarja mondani, hogy élete nagy müvét tápláló, megrendítő és elhatározó élményei mind gyermekkorá ban érték. Ez volt az az örök forrás, mely nem szűnt meg benne buzogni. S valóban, ha utána gondol az ember: ahogy első nagy novellái, — gondoljunk csak a »Hét krajcáréra és a »Judith és Eszter«-re — ugyanúgy egyik legszebb öregkori müve, »A boldog ember«, de még az »Árvácska« is ebből az örök forrásból, gyermekkori él ményeiből buzogott fel. És érdekes, még hatvanéves korában is maradt annyi el- mondanivalója, hogy egy vastag könyvre, erre az önéletrajzi vallomásra is tellett belőle és így született meg újkori iro dalmunk egyik legszebb és legizgalma sabb vallomása. Ebbén a regényben az a legszebb feje zet, amelyben megírja, hogy amikor kis gyermekkorában észrevette, hogy a fel nőttek nagyon szeretnek önmagukról be szélni, hogy mindenki azt tartja legfon tosabbnak, amit önmagáról elmondhat és a kisgyerekekre senki sem hallgat, el határozta és élete legfőbb szabályává tette a latin mondást: »nihil de me«, »semmit magamról!« És ehhez tartotta magát később is, amikor író lett. író- mappájának tetejére írta fel nagy be tűkkel, hogy soha egy pillanatra se té vessze szeme elöl. Ha meggondoljuk, hogy az a kor, amelyben Móricz Zsig- mond mint író utat tört magának és el ső kötetével már Ady Endre forradalmi társává avatta magát, — hiszen * Ady mondotta akkor róla, hogy Móricz Zsig- mond egymaga felér egy forradalmi sza badcsapattal — ez a kor, mondom, az individualista írók kora volt, tehát a ma guk személyén és egyéniségén keresztül valló írók és főleg költők kora, — nagy erénye és szinte egy újfajta írói maga tartást fejezett ki Móricz Zsigmondnak gyermekkorában tett fogadalma melyet a gyakorlatban meg is valósított, hogy »semmit magamról«, vagyis mindig más ról, az emberekről vallani. »Most, — mondja Móricz Zsigmond ebben a kései önéletrajzi vallomásában, — alaposan megtörtem a varázst, mert. íme, magamról beszélek, mert kibeszé lem minden titkomat.« És lám, ez nem egészen így van, mert Móricz Zsigmond most sem tagadja meg egykori fogadal mát. — hiszen most sem csak magáról beszél, hanem inkább családjáról, apjá ról, anyjáról, szülőfalujáról, a »boldog szigetről«, aztán a »földrengésről«, mely a családot egy másik szatmármegyei kis faluban, Túristvándiban érte, amikor a család földönfutóvá lett és végül Prügy- ről, a »feledhetetlen szenvedések földjé ről«, a szívtelen gazdag rokonokról (ezekről szól a »Judith és Észter« és itt játszódik le a »Hét krajcár« is), tehát ezekről a mozdulatlanná dermesztett szatmármegyei kis falvakról, amelyek a miiléniumi nagy ünnepségek idején, az úri dáridóktől messzi, nyomorban és tu datlanságban élték tengerfenéki életüket, mit sem tudva arról, hogy az urak »ezeréves fennállásukat« ünnepük a csá szár engedélyével. Amikor Móricz Zsig mond ezt a regényét megírta, elolvasta a korabeli valamennyi újságot és megdöb benve tapasztalta, hogy évek hosszú so rán át egy betű sincs bennük ezekről a kis falvakról, de az akkori Magyaror szág egyetlen falvárói sem, — mintha nem is lennének -— ellenben annál több »színes tudósítás« a fővárosi úri bálok ról, hogy azokon kik és milyen ruhában jelentek meg. És elgondolkozik az író: milyen kor volt ez, hogy a nemzet igazi fenntartójáról, a parasztokról és munká sokról sehol semmi, ellenben a felső tíz ezer életéről hosszú-hosszú hasábokat ír nak, — akárcsak az irodalomban, ahol a paraszt rámás csizmában, ropogós ga tyában jelenik meg, olyan paraszt, ami lyen az életben, a valóságban sohasem írki Füssi József (Budapest)
