Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 2. szám - František Kubka: A versaillesi kertész
J/v versatf/ésť Áer/ész František Kubka a csehszlovák békedíjra jelölt írós kinek köny ve „Önnek szól Mister Tru- man’‘ közeli hónapokban jelenik meg a Magyar Könyvtár kiadá sában. Párizsba megérkezte után Dwight Eisenhower tábornok, az atlanti népek szövetsége hadseregének újonnan kinevezett főparancsnoka, azt tapasztalta, hogy az Astoria-Hotel kellemetlen. Barátságtalan tartalmú levelek érkeztek ide címére és az utcán embertömeg hullámzott, amely feje felett jelszavas táblákat hordozott, hogy térjen haza: Go home Eisenhower. Mivel nem engedelmeskedhetett, hát gyorsan és másutt a tárgyalások egész sorát folytat ta le, majd kiutazott a versaillesi kastély megtekin tésére. Már Amerikában megmondta az újságírók nak. hogy főhadiszállását vagy a versaillesi, vagy a fontainebleau-i park egyik zúgában üti majd fel. A tábornok gépkocsijában felesége is helyet foglalt. A vezérkari főnököt adjutánsa is elkísérte. El öl-hátul rendőrségi autók csatlakoztak kocsijához. A tábornokot feleségével végigvezették a kastélyon; a madame csodálattal telt el, hogy láthatja azt a ter met, ahol réges-régen Franklin aláírta a szerződést Angliával, amely létre hozta Amerikát. Megcsodálta az óratermet, ahol Németország 1919-ben aláírta kapitulációját, megmagyaráztatta magának, hogy e szép építkezés megvalósítója XIV Lajos, ki paró kát hordott, Kistrianonban madame de Montespant szerette és állandóan azt hajtogatta: ,,Az állam én vagyok" A pázsiton dér csillogott és a Le Notre park szépen nyírott fái fehéren hamvasak voltak. A becses vendégek tiszteletére elindították a szökő kutakat és Eisenhowerné gyermekien boldog volt. — Iku, nem az az érzése, mintha nászúton len nénk? A tábornok elmosolyodott, megkérte kíséretét, hogy feleségével kettesben folytathassa útját a park ban. Előttük csak egy polgáriruhás rendőr ténfergett. A tábornok és felesége megindultak lefelé a lépcsőn és rátértek a gyönyörű sárga utak egyikére, melyek a Napkirály palotájából sugárszérűen futottak széjjel. A tábornok kedvesen magyarázgatta feleségének, mi a francia és az angol kertek közötti különbség és fe lesége meg is kérdezte, léteznek-e külön amerikai kertek A tábornok válasza szellemes volt: — Az egész világ a mi kertünk. — Eisenhower né csodálattal simult hozzá. Öreg emberkével találkoztak, gereblyét vitt a vállán Napbarnított volt az arca. hosszú fehér a ba jusza, fején lyukas sapka, csak úgy nyitott kabát bán. daróc ingben volt és a lábán Isten tudja miért, fapapucs. Eisenhowernének megtetszett az öreg. Meglassította hát lépteit, mert szólni kívánt hozzá. Az öreg emberke, mint ha csak az ő parancsára, megállt és egy szekfűcsokrot nyújtott át a tábornok feleségének. A rendőr rámordult, hogy hordja el magát, de a tábornok leintette és kijelentette: —Csak maradjon, szívesen elbeszélgetek a néppel. Megkérdezte az öreget, mivel foglalkozik ebben a gyönyörű kertben. — Kertészkedem, uram, kertészkedem már 60 éve. Bizony sok tiszteletre méltó vendéget láttam itt. Ön bizonyára az angol király, legalább is így vélem és a madame a felesége, úgy-e? Ezzel lekapta fejéről sapkáját, majd ismét visz- szarakta kopasz koponyájára. A rendőr fölmordult: — A vendég tábornok, legfelsőbb parancsnok. Különben is nem kellene, hogy ily kotnyeles légy, nagyapó! — Csak hagyja, — figyelmeztette a rendőrt Eisenhowerné. — Szörnyen érdekes ilyen egyszerű emberrel beszélni. Am a öreg foghíjas száján már kiszaladt: — No ennek örülök, nem is tudtam erről. Vala hogy gyorsan ment ez a dolog. Bizony az első hábo rú után sok volt a huza-vona, míg a megboldogult Foch marsallból főparancsnok lett. És miért nem hordja hadseregünk egyenruháját? . . . Pedig jól állna! — Nem vagyok francia tábornok. — Tehát mégis angol? — mosolygott huncutul az öreg — Én rögtön éreztem. Tehát beteljesült mé gis csak az, amit nekünk ebben az utolsó háborúban ígértek? Hogy az angol birodalom gyarmata le szünk? Micsoda francia köztársaság ez . . . ha nem tudunk kormányozni? Már jó egy pár éve figye lem! ... Én ugyanis, felséges uram, a párizsi kom in ün idején születtem, amikor itt Versaillesben po roszok tanyáztak. Már akkor is eladtak bennünket, azaz a kommünt — Bismarcknak A poroszok a kas télyt és a parkot úgy berondították, hogy csak az isten óvta. Kiraboltak itt mindent. Kikiáltották a császárságot és ők diktálták nekünk a békét. Bizony, nehéz idők voltak azok, — panaszolta az öreg. Egy pillanatra a földet nézte, cigarettára gyúj tott, majd megint ő kérdezte: — Hát akkor megint háborúban állunk a poro szokkal? — Nem, — mondotta a tábornok — a becsületes németek szövetségeseink. — Már engedje meg, felséges uram és asszo nyom, háborgott az öreg, — hisz nemrégen még itt gyilkoltak! Maga most kinevet. . . ám mert fiatal, nem haragszom meg, de ezt mégse mondja nekem. František Kubka
