Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 10. szám - Veres János: Aratás után - Veres János Szüretel a csoport - Veres János: Arat a szövetkezet
Veres János versei Szüreteld csoport Veres János 1930-ban született Tornai ján, apja egy vegyészeti gyárban dolgozik mint fogtechnikus. A rimaszombati gim náziumban kezdett tanulni, azonban iskoláit befejezni nem tudta, mivel időközben sú lyosan megbetegedett s azóta is a Magas Tátrában állandó orvosi kezelés alatt áll. Első versei az „Uj Szó“-ban jelentek meg, majd több verse jelent meg az „Alkotó Ifjúságiban és az „Üj Ifjúságiban is. Aratás után Csend van. A fűvön harmat csillog, szívem a csendbe beledobban. Felszálltam tán, vagy az ég süllyed? a rétre lágy csillagok ültek. Gyalog járok a csillagokban. A tarlót nézem én merengve, hajnaltól víggá jényesedve. Szívemből kihullt minden kis gond, mint kishugomnak estvéledve lágy kezéből a mackómedve. Tegnap a kaszák itt a rónán sárga tengerben fürgén pengtek, a barna arcok mosolyogtak. Dalok, mint piros zászlók lengtek Zöld traktorok vígan morogtak. A szellő halkan hűsítette az új győzelmét vívó népet. Most osztagokban áll a búza, oihenve vár egy cséplőgépet. Mint nénike vízért a kútra. úgy jöttem ide friss örömért. S a tarló felett megtaláltam. Itt villog, lebeg a reggelben a biztos Jövő, melyre vártam, ködös múltban sok nehéz percben. S mint maggal majd a közös hombár, úgy telek most meg szeretettel. E gazdag népet Sztálin védi nevétől fényes ez a reggel. S a hálás vers őt dicséri. Torkunkba szavát a hálának lágy, kedves újjal visszanyomja a könnyes, néma meghatottság. Miénk a szőlők minden dombja a földek kincsüket megosztják közöttünk. Telnek most a kezek. Kis párom, látod, puttonyodban sok fürt kacag s öröm szívedben. Szabad lettél és szabad lettem. Mit keresgéltem rég hidegben, megtaláltam meleg szemedben: az elégedett jó nyugalmat. Arat a szövetkézét Kaszáért sóhajtott még este a búza telin, bólingatva, az ezüst tengert víg hold leste. S most hajladozva húsz lány rakja, kupacokba a tömött kévét. Borotvált kis domb néz az égre, kaszás pihen s felnevetve támaszkodik a kaszanyélre. Etéhullámzó tengerekbe frissen suhantva gázol újból. Régen is itt kaszált a grófnak s verejtékétől ékes búzát meg sem kóstolt és semmi jónak nem volt gazdája, ócska gúnyát: régen eldobta már a múltat. Most arra gondol meghatottan majd lágy kenyeret kap és jó bort, mert minden föld övé. S még jobban szereti tán szívébe csókolt szabadságát és a hazáját. A nap nevet a földek felett, talán sohase látott eddig ilyen boldog, gyors embereket. A fák alatt kis gyermek fekszik bogárkát dajkál tenyerében. Gottwald e népnek gondos őre, mely itt a jövőjét aratja. Lágy szél billen a víg mezőre s mint fáról madarak csapatja: dai röppen fel a munkásszájról.
