Fáklya, 1951 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1951 / 1. szám - Július Fucsík: Egy darab történelem
EGY DARAB TÖRTÉNELEM * * Részlet a szerző „Üzenet az élőknek” című hátrahagyott művéből. IRTA: JÚLIUS FUCSÍK 1943. június 9. Öv függ a cellám előtt. Az én övem. Az elszállítás jele ez. Éjjd elvisznek a birodalomba, bíróság elé — és azután jön a többi. Életem megmaradt karajkájábó! az idő éhesen harapdáíja az utolsó falatokat A pankráci négyszáztizenegy nap hihetetlenül gyorsan múlt el. Mennyi van még hátra? Hol töltendő' és milyen napok? Ez biztosnak látszik. írni aligha tudóik akkor majd. Tehát íme, az utolsó tanúval lomás. Egy darab történelem, melynek nyilván utolsó élő tanúja vagyok. 1941. februárjában letartóztatták a Csehszlovák Kom munista Párt egész központi vezetőségét a helyettes veze tőséggel együtt, melyet egy ilyen válságos pillanat számára állítottak össze. Hogy miként érhette a pártot ilyen rendkí vüli súlyos csapás, az még felderítetlen dolog. Talán mon danak valamit erről a Gestapo biztosai eljövendő kihallga tásaik folyamán. Mint házimunkás hiába próbálkoztam meg a Petschek-palotában, hogy rájöjjek a titok nyitjára. Volt ebben bizonyos része a provokációnak és sok része volt a vigyázatlanságnak is. Két esztendős sikeres illegális mun kájában teljesen eltompult az elvtársak ébersége. A ille gális szervezet egyre nőtt felületi kiterjedésben, egyre több elvtárs kapcsolódott bele, azok is, akiket más alkalomra tartalékoltak a párt számára. A gépezet egyre nagyobb lett, egyre összetettebb és egyre ellenőrizhetetlenebb. A csapást a szervezet központjára nyilván régebben előkészítették már és akkor ütöttek le rá, amikor már készült a támadás a Szovjetunió ellen. Eleinte nem ismertem a letartóztatások teljes terjedel mét. Vártam a szokott összeköttetésekre — de hiába vár tam! Néhány hónap múlva derült csak ki, hogy valamilyen igen nagy esemény történt és nem szabad várakoznom csupán. A megszakadt összeköttetés helyreállításának kere sésére indultam tehát és mások is tapogatódzni kezdtek Honza Viszkocsilra találtam rá először, a középcseh tar tomány vezetőjére. Kezdeményező típus volt s némi anya got gyűjtött már a lap számára, hogy a párt ne maradjon központi sajtószerv nélkül. Vezércikket írtam számára ugyanakkor elhatároztuk, hogy a lapot Májusi levél címmel adjuk ki, mert a Rudé Právo akkor már más oldalról buk kant fel, rögtönzött formában. A partizánmunka hónapjai következtek. A pártot igen súlyos csapás érte, de megölni nem tudták. Bajtársak szá zai foglalták el a megüresedett helyeket, az elesett vezetők helyébe elszánt új emberek léptek és nem engedték, hogy a szervezetek széthulljanak vagy tétlenségbe merüljenek. Csu pán központunk nem volt és a partizánmunka azzal a ve széllyel fenyegetett, hogy a legfontosabb időpontban, a Szovjetunió ellen készülő támadás megkezdésekor, fellé pésünk nem lesz egészen egységes. A szintén még partizán formában kiadott Rudé Právo- ban gyakorlott politikai kéz munkáját ismeték fel. Ami, sajnos nem a legjobban sikerült. Májusi levelünkből vi szont mások látták, hogy itt szintén jelentkezik valaki, aki re számítani lehet. És keresni kezdtük egymást. Olyan volt ez, mintha sűrű erdcTje tévedtünk volna. Hangokat hallottunk, elindultunk feléjük és kisvártatva a hangok egészen más irányból jelentkeztek. A súlyos vesz teség az egész pártot óvatosabbá és éberebbé tette. Ha két ember a központi vezetőségből el akart jutni egymáshoz, a próbák és konspirációs akadályok sűrű bozótján kellett át vergődnie. Ezeket az akadályokat az egymást keresők köl csönösen helyezték egymás útjába. Ez annál bonyolultabb volt, mert nem tudtam, ki áll a másik oldalon, épúgv, ahogy társam se tudta, kit keres. Végül megtaláltuk a közös nevezőt, dr. Milos Nevdiedet Ez a bátor fiú vált első összekötőnkké. Ebben is a vélet len munkálkodott közre. 1941. június közepén gyanút fog tam és Lidát küldtem hozzá, hogy engem kíméljen, Azonnal eljctt Baxáék lakásába és ott egyeztünk meg. A másik ke resésével szintén meg volt bízva, sejte'me sem volt vi szont arról, hogy az a másik én voltam, Meg volt győződve arról, mint valamennyien a másíik oldalon, hogy régen el fogtak és valószínűleg nem is élek már. 1941. június 22-én támadta meg Hitler a Szovjetuniót, Viszkocsillal még aznap este röpiratot adtunk ki e lépés jelentőségéről. Június 30-án történt első találkozásom az zal, akit olyan hosszú ideje kerestem. Eljött az előre meg határozott lakásba, mert tudta, kivel találkozik. Én azonban még mindig nem tudtam, ki lesz a társam, Nyári este volt, a kitárt ablakokon sűrű akácillat áradt a szobába, szerel mesék találkozójára teremtett pillanat. Elsötétítettük az ab lakokat, villanyt gyújtottunk és — megöleltük egymást. Honza Zika állt előttem. 1941. februárjában tehát nem tartóztatták le az egész pártvezetőséget, A vezetőség egy tagjának, Zikának sike rült megmenekülnie. Régen ismertem és régen szerettem de valójában csak akkor ismertem meg, amikor együtt dolgoztunk. Kövérkés, mosolygó, egy kissé az örökös nagy bácsi, de kemény, szótlan, elszánt, határozott a pártmúnká- ban. Nem akart ismerni mást, mint kötelességét, Mindenkit lebeszélt a feladatokról, csupán hogy ő vállalhassa, Sze rette az embereket, őt is szerették, de ezt a szeretetet so hasem szerezte azzal, hogy szemet húnyt a mulasztások felett. ^ í Néhány perc alatt megegyeztünk. Néhány nap múlva pe dig már ismertem az új vezetőség harmadik tagját, aki május óta összeköttetésben állt Zjikával, Honza Csernyt. Jónövésű, elegáns fiú, aki az emberekhez való kapcsolatát a legszerencsésebben tudta kiépíteni. Már a háború alatt tért haza tüdőlövéssel a náci Németországon keresztül a spanyol harctérről. Tetőtől talpig katona, gazdag iTegális tapasztalatokkal, tehetséges és mindig kezdeményező. A kérlelhetetlen harc hosszú hónapjai remek bajtársias- ságga! kapcsoltak össze bennünket. Természetünkkel és képességeinkkel jól kiegészítettük egymást. Zika a szervező, tárgyszerű, aprólékosan pontos, a szavak mögött ku+atót lényeget kereső, minden javaslatot gondosan mérlegelő em-
