Fáklya, 1951 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1951 / 1. szám - Szabó Béla: Önbírálat
IRTA: SZABÓ BÉLA A kapitalista rendszerben a dolgozó ember akkor került válságos helyzetbe, amikor a munkanélküliség posványos kátyújába jutott, nem táplálhatta, nem gondozhatta családját, húsát-csontját az éhség marcangolta és elkese redésében nőtt benne a gyűlölet, az elszántság kizsákmányolói ellen, akik az ő munkája révén dőzsöltek a jólétben. A gyűlölet gyakran oly méreteket öltött, hogy sztrájkok idején el szántságában nekiment a csendőrszuronynak, mert hiszen nem volt mit veszítenie, viszont győzelem esetén egy kis lélegzethez jutott és újabb harcra gyűjthetett erőt kizsákmányolói ellen. Egyszóval a munkanélküliség, állandóan ismétlődő elviselhetetlen és tarthatatlan hely zetet teremtett a dolgozó ember számára a ka pitalista rendszerben. Ma azonban, hogy országunk felszabadult, a hatalom a munkásosztály kezébe került és minden dolgozónak a megélhetése biztosítva van, a dolgozó ember csak akkor kerülhet vál ságos helyzetbe, ha nem teljesíti azokat a kö telezettségeket, amelyeket a szocializmus építé se hazánk valamennyi dolgozójára ró, tehát ak kor, ha nem teljesítette becsületesen feladatát, ha nem tart lépést a fejlődés iramával, ha nem bír kellő önkritikával, ha a kritikát igazságta lannak tartja és nem tudja megállapítani, hol követte el a hibát. Hogy konkrét példával éljek, a magam ese téről kell pontos beszámolót adnom. Nyíltan kell beszélnem erről a problémáról, bármilyen nehezemre is esik, különben nem tudnám szem léltetően kifejezni, mennyire fontos a kritika és önkritika fegyvere valamennyiünk számára, ha becsületesen akarunk bekapcsolódni hazánk építőmunkáiába. Ott kell kezdenem: pár héttel ezelőtt résztvettem üzemünk, a, Pravda taggyű lésén, ahol az egyik vezetőségi tag önkritikát gyakorolt. Ezen a gyűlésen ő volt az első elv- társ, aki nyíltan, válogatott, tömör mondatok ban beösmerte, hogv kevés tudása és képzett sége miatt nem érzi magát elég erősnek, érett nek arra, hogv ilven nagy üzemi pártszerve zetben vezetőségi tag legyen. Az önkritika őszintének hangzott, de engem mégis megdöb bentett. Úgy éreztem, ennek a vallomásnak semmi köze az önkritikához. Arra az álláspont ra helyezkedtem, hogy az elvtárs ennyi intelli genciával felsorolhatta volna mindazt, amit eddig elvégzett, hozzátehette volna azt is, hogy hiányos képzettsége gátolta meg abban, hogy többet végezzen, de viszont igéri, hogy min dent elkövet tudása fokozása érdekében és a jövőben oda fog hatni, hogy igenis eleget tér gyen az elvtársak várakozásának. Egyszóval elvártam , hogy az elvtárs harcolni fog azért a tisztségért, amellyel az össztagság kitüntette. Mivel az elvtárs ezért nem harcolt, sőt ellen kezőleg szabadulni akart tőle, szivem mélyén elitéltem őt, viselkedését nem tartottam elv társhoz méltónak és csak azért nem szólaltam fel, mert mint tagjelölt először vettem részt ilyen aktíván. Ma már bevallhatom, helyesen cselekedtem, hogy hallgattam, mert amint az eseményekből kiderül, semmivel sem voltam jobb, sem különb annál az elvtársnál, akinek magatartását elitél tem. Velem a következő történt. A Csemadok a Fáklya kiadására készült. A laphoz engem szemeltek ki felelős szerkesztőnek. Amikor a Fáklya szerkesztőbizottsága összeült, hogy megtárgyalja a lap programmját, célkitűzését, tervezetemet Lőrincz elvtárs indokolására el vetették azzal, hogy felületes. Lőrincz elvtárs hangsúlyozta, hogy a Fáklyának komoly kul túrpolitikai folyóiratnak kell lennie és a ma gyar dolgozóknak végre olyasmit kell nyújta nunk la népnevelés terén, hogy a szocializmus alapvető fogalmait megismerhessék. Tudja meg végre a magyar dolgozó, miért szükséges a normarendezés, az önköltség csökkentése, a munkaverseny kiszélesítése, a mezőgazdaság gépesítése, a minél magasabb típusú szövetke zetek megalakulása és végül mit is jelent ha zánk nehéziparának kiépítése. Lőrincz elvtárs mindezt világosan megma gyarázta, én mégis mélyen meg voltam sértve, mert tervezetemet elvetették és ezt ingerült hangon kifejezésre is juttattam. Lőrincz elv- társ kifakadásomat hallgatással fogadta és a választ csak pár órával később adta meg, ami kor átnézte kézirataimat, melyeket a Fáklya számára írtam. Két község munkájáról és kul- túréletéről számolnak be ezek a kéziratok, és azzal a megjegyzéssel adtam át őket Lőrincz elvtársnak, hogy bírálja meg, melyik alkalma sabb a Fáklya számára. Tehát, hogy még vilá gosabban fejezzem ki magamat, a kérdésem az volt, hogy Ítélje meg, melyik írás a jobbik. Azzal a gondolattal azonban egyetlen pillana tig sem foglalkoztam, hogy mindkettőt gyön gének és a Fáklyában való közlésre alkalmat lannak fogja találni. Már pedig így volt. Lő rincz elvtárs értésemre adta, hogy mint felelős szerkesztő nem mutatkozhatom be ilyen írások kal a Fáklyában, amelyek a közepes riportok mértékét ütik meg. A lektor, dr Sas Andor, ugyanezen a véleményen volt. Lőrincz elvtárs nyomatékosan hangsúlyozta, ha tényleg telje síteni akarom a Fáklyánál feladatomat, akkor olyan írással kell fellépnem, amely megindo kolja azt, miért szemeltek ki éppen engem erre a tisztségre. Mit mondjak?... erre a kritikára egysze rűen nem tudtam szóhoz, lélegzethez jutni. ÖN BÍRÁLAT
