Nagy Béla: FTC napló 1960-1961
EMLÉKEK ÉS EMLÉKEZÉSEK ... Az FTC Napló zárófejezetében ezután mindig megemlékezünk valamelyik ferencvárosi sportolóról, aki a könyvhöz kapcsolódó időszakban a zöld—fehér színekért küzdött. „Hősünk" visszaemlékezik majd a nevezetes eseményekre, és elmondja, azóta mi történt vele. így közösen emlékeket idézünk és a múltból napjainkba érkezünk. Sokáig töprengtem, hogy ki legyen az első, akivel ezt a fejezetet megindítom. Csábítottak az „aranybetűs nevek", hiszen sok kiemelkedő egyéniséggel találkozhattunk a tárgyalt két évben. Végül olyan sportembert választottam, akivel sohasem találkoztam. Akivel már most sem találkozhattam. Akinek eredményeit nem hirdetik a magyar söpört aranykönyveiben, de aki életével fizetett a sportért. A neve Kiss III. László volt. * * * Szinte napra pontosan 20 éves volt, amikor az FTC labdarúgói közé igazolták. Ez az igazolás azonban kicsit eltért a szokásostól. Az történt ugyanis, hogy „jelzések" érkeztek Miskolcról, hogy van ott egy jóalakú játékos, akit Kiss Lászlónak hívnak. Valaki megnézte a miskolciak egyik meccsét és megerősítette, hogy a Kiss nevű labdarúgó jól játszott. Sürgetett az idő, következett az átigazolási határidő, gyorsan kellett cselekedni. Felkeresték Kiss Lászlót, hogy a Ferencváros szeretné leigazolni. A játékos boldogan írta alá az igazoló lapot, hiszen gyermekkora óta szimpatizált az FTC-vel. Csak hetek múlva derült ki, hogy az ajánlólevél ugyan Miskolcról jött, de az a Kiss diósgyőri színekben játszott... Az már más kérdés, hogy a mi Kiss Lacink is megállta helyét és igen sokszor volt hasznára a csapatnak. Egy emlékezetes nagy hibájáért azonban sokat hallgatott. A balszerencsés mérkőzés az FTC—Glasgow Rangers találkozó volt, ahol — mint ebben a könyvben is idéztük — a továbbjutás szempontjából jelentős hibát vétett. 1962 decemberében játszott utoljára az FTC első csapatában, majd a szimpatikus labdarúgó — látva, hogy válogatott szintű vetélytársai vannak — átigazolását kérte Budafokra. * * * Öt év telt el. A Budafok a Fehér úti pályán Nyári Kupa mérkőzést játszott az Egyetértéssel. A történteket Várko- nyi Sándor barátom tudósította ... A bíró sípolt ott belül, a gyepen előrelendültek a labdarúgók. Keleten, az égen piszkos-szürke felhőket tornyozott a szél. A fülledt puha levegő még egyhelyben állt, a korláton belül veríté- keztek a labdarúgók. A Budafok támadott inkább, az Egyetértés is neki-neki lendült, a vendégek védelmét azonban nem volt könnyű átjátszani. NB l-et megjárt fiúk tartották ott a frontot, a volt fradista Kiss Laci, a Vasas Nagy Karcsija. Távolról tompa dörgés rengette meg a levegőt. A felhők gyorsan kúsztak előre, a nézők közül egyre többen fordultak hátra. Aztán megérkezett a vihar szele. Kellementlenül, bántón tört a pályára, vitte, kavarta a port a vörös salakon, rázta, szaggatta a fák koronáját. Sokan már ekkor szedelőzködtek. Lassan elindultak, hátra-hátra nézve, hogy még egy akcióval többet vigyenek magukkal. Az eső a sarkában volt a szélnek. Előbb néhány csepp freccsent szét a hátakon, majd zuhogni kezdett. Zuhogni? Ömleni. A makacsok sem állták sokáig. Aki maradt, az behúzódott az eresz alá, vagy az öltöző előterébe. Odakint maradtak a labdarúgók, a bírók, az edzők. A szünet hosszú ideig tartott. Azután kijött a játékvezető, s beszólt az ajtókon: — menjünk fiúk ... A csapzott labdarúgók pedig mentek. Egy közülük nem tudta, hogy utolsó útjára indul. És az az egy, Kiss Laci is nyugodt szívvel vágott neki az esőnek. Egy hatalmas csattanás rezzentette össze az öltöző körül szorongókat. Ez ide vágott a közeibe, futott át az agyakon. De már futva érkezett több játékos is. A zömök Pagella lihegve szedte a levegőt, s két kézzel fogta a fejét: — A pályára vágott a villám. Ketten ott is maradtak ... Mindenki megdermedt egy pillanatra. Aztán mindenki azt a kettőt kereste, aki ott maradt fekve, a csuromvizes földön. — Az egyik a kapus. Szekeres, a másik Kiss Laci — mondta egy másik labdarúgó, s a zuhogó esőben hozták már őket. Megkövült arccal nyitottak utat az áléit Szekerest cipelők előtt. Kiss Lászlót pedig a másik épület felé vitték. Zuhogott az eső. A kitárt ablakon át be lehetett látni a szoba közepére. A hanyatfekvő fiú felett az orvos hajladozott, szaggatott, csökönyös mozdulatokkal. Tusát vívott a halállal. Landi kapus meztelen felsőtestét verte az eső, amikor ki tudja hányadszor rohant át oda az orvos mellé. Valami kimondhatatlan félelem fogott el ott, akkor. Csak nem fog ez a fiú meghalni? ... A mentő is hamar megérkezett. A fehér köpeny meg-megvillant az ablak előterében. Már sürgetett ekkor az idő. Telefonálni kellett, hogy félbeszakadt a mérkőzés. Hogy sebesülés történt, azért szakadt félbe. Mindenáron ezt akartam telefonálni. Mert nem halhat meg egy fiatal, ereje teljében levő fiú egy ilyen mérkőzésen. Bejött a pályaigazgató. Leroskadt a székre, majd karjára borult. Aztán újra kinyílt az ajtó, a mentőorvos jött. Szenvtelen, tragédiákhoz szokott arccal tárcsázott. S több mentőkocsit kért. — Mind a huszénnégy főt be kell vinni — mondta. Küldjétek kocsikat... — És Kiss Lacit nem viszik? — kérdezte az egyik vezető. — Őt másik kocsi viszi — mondta az orvos és ment kifelé. * * * Elment egy kedves fiú, egy derék igaz sportember. Örökre. Sportpályán halt meg, ott ahol élete sok, szép, boldog 94
