Nagy Béla: FTC napló 1899-1910
1905. augusztus 14. Berán József, a labdarúgócsapat kapitánya ezen a napon tragikus hirtelenséggel elhunyt. Berán nyári önkéntes katonai szolgálatot teljesített, ezredével Szegedre ment, ahol megbetegedett, hastífuszt kapott. 10 napi szenvedés után, 22 éves korában elhunyt... Az első nekrológot FTC-sportolóról Horváth Ferenc, az egyesület titkára írta, s ez a Sport-Világ augusztus 20-i számában jelent meg. „BERÁN JÓZSEF + A labdarúgóknak ez a derék alakja, a sportközönségnek is egyik ked- veltje itt hagyott bennünket. Nem ismertem egyetlen ellenségét sem. Talán még irigyei sem voltak. Barátait, clubtársait, sőt még sportbeli riválisait is, kik emléke körül a legbensőbb részvéttel állanak, nemcsak az a megdöbbenés egyesíti a gyászban, mellyel az érzéketlen sorsnak ilyen tragikus szeszélye minden érző lelket megragad, hanem a szeretet is mellyel életében magához fűzte észrevétlen minden ismerősét. Nem az az ember volt, akinek mielőtt az első találkozásnál kezet- fognánk vele — fürkésző tekintettel nézünk az arcába, az ő szépszál termete dacára szerény megjelenése, tiszta arcának halvány rózsaszíne és szemeinek szelíd fénye megnyugtató bizalommal és vonzalommal töltött el mindenkit az első pillanatban. És ezt az első benyomást soha nem hazudtolta meg, még a sportban sem. Amikor az FTC alakulóban volt, már ő ott forgott az alakítók közt, mint a IX. kerületi felső kereskedelmi 16 éves diákja, és szinte nélkülözhetetlen lett rögtön, mert különösen apróbb dolgokban ezermester volt, a traíningekhez szabadterületet keresni a város szélein, ma itt, holnap ott (mert akkor még pályánk nem volt), a „mozgó pálya” felszereléseit hamarosan előteremteni, a már agyonkínzott öreg labdába új életet pumpálni, s több hasonló dologban fáradhatatlan volt. És footballo- zott, trainirozott az öregekkel együtt, folyton kedvvel és kitartással. A futballban valódi tehetség volt, mert nagy mértékben meg volt benne a hozzávaló erő, ügyesség és flegma. Alig 3 évi játék után, 1902-ben már a szövetség reprezentatív csapatában látjuk őt szerepelni. Különösen kedvelték őt a Ramblerek, (Alkalmi vándorló válogatott. A szerk.) kiknek csapatában majdnem mindig be volt osztva. Csak természetes, hogy clubjában talán még jobban ismerték és méltányolták tehetségét. Már 1900 őszén az I. csapat játékkapitánya. Példaképe volt az igazi játékosnak, ki a játékban komolyan, szinte hangtalanul, de azért teljes erővel játszott, kerülve azonban a legkisebb durvaságot is. Soha nem panaszkodott rá egyetlen ellenfele sem. Játék után azonban a fehér asztalnál, vagy kivált utazásoknál kifogyhatatlan volt a hangulatkeltő, jóízű tréfáiból és kedves mókáiból, melyeken csak mulatni, de megsértődni senki sem tudott, mert durvaság vagy sértő él soha sem volt bennük. Ilyenkor látszott csak, hogy igazán milyen áldott jókedélyű fiú. Komoly dolgokban, clubügyekben azonban mindig komoly és korrekt gondolkozást tanúsított. Eredeti kedvenc eszméivel sokszor lepett meg, de azok kivitelezését sohasem erőszakolta. Kritizálni nem szeretett, csak olyankor hallottam néha-néha elítélő szavát, mikor valaki renitenskedett vagy hűtlen llett clubjához. Ezeket nagyon elítélte, mert clubját jobban szerette, mint amennyire mutatta és hű maradt hozzá mindvégig a kísértések dacára is. Mindezek mellett elég jó atléta is volt, több érmet és díjat nyert diszkosz és súlydobásban, meg futásban. Ilyen derék, lelkiismeretes és kedves tagot 47
