Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi, művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye 1900-1918 (Budapest, 1959)

Kőhalmi Béla: Szabó Ervin a könyvtáros

sokszorosan súlyosabb volna: egyenesen megsemmisítő”.

Szabó Ervin érvelése óvatos, körültekintő, gondosan dokumentált azért, hogy a célt, hogy bizonyos alapelvekhez lekösse „gazdáit”, gyanút nem keltőén elérje: „A könyvtárügy a községi politika tárgya. Ugyanolyan része a községi közoktatási és közművelődési feladatoknak, mint a nép- és szakiskolaügy, mint a múzeumok és a modem képtárak, sőt ez utóbbiaknál százszorta előbbre való”. Kényes — a pécsi kongresszuson is vihart keltő — könyvtárpolitikai elvek tárgyalása elől sem tér ki, amikor azt fejtegeti, hogy az új könyvtár „az összes dolgozó elemek szellemi élvezeteinek közös forrása” legyen, szolgáltatásai a népesség minden osztályára kiterjedjenek. Óvatos fejtegetéseibe, amikor a könyvtárak formájában nyújtott „szellemi alamizsnáról van szó”, kemény kritikát csúsztat bele az addig létesített népkönyvtárakról: „Általános tapasztalat, hogy a munkásosztálynak két- ségenkívül legfejlettebb rétegét, a szervezett munkásokat, akikben pedig a tudásvágy a legerősebb és akik önművelésükért legtöbbet tesznek, nem lehet olyan könyvtárakba becsalogatni, amelyre már előre rásütötték a jótékonyság bélyegét” . . . (Érvelését a szak- szervezeti könyvtárakról készített táblázat-mellékletei tanúsítják.) „Alig lehet kétséges, — írja — hogy már a meglévő népkönyvtárainktól is ez az irodalmi népkonyha-jellegük riasztja el a szervezett munkásokat”.* Felveti 1910 Magyarországa hivatalos kultúrpolitikájával szemben azt is, hogyan kell helyesen értelmezni azt, hogy az új könyvtár szolgáltatásai a népesség minden osztályára kiterjedjenek. Itt is, mint

* Kiemelés tőlem. K. B.

n