Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Az ellenforradalom első évei (1919 augusztus - 1923)
A Madzsar könyvtárvezetői tevékenységét ilyen módon elmarasztaló szövegrész kidolgozásában a tanúként is említett jobboldali könyvtárosok kezenyoma látható. Az előbbinél is „sikeresebb” volt a Braun Róbert aligazgató likvidálásáért indított akció. Kremmerék számára, mint említettük, Braun Róbert eltávolítása okozta a legnagyobb fejtörést, mert Braun nem esett a fehér terror alatt a kommunisták és baloldaliak ellen hozott rendelet hatálya alá. Braunt a Tanács- köztársaság alatt éppenúgy nem léptették elő, mint Madzsart, ráadásul Braun Madzsarnál is távolabb állt a kommunistáktól. Egyes pontokban éppen a kommunistákkal ellentétes nézetet képviselt a Tanács- köztársaság alatt és ezt nyíltan tette (Gulyás is utalt egy helyen 1922-ben kiadott ellenforradalmi munkájában olyan jegyzőkönyvre, amely szerint a fővárosi könyvtár sorsát illetően is Braun Dienesékkel ellentétes nézetet vallott). Ezért nem emelhettek konkrét politikai vádat Kremmerék Braun ellen, ezért halmozták a „Tisztázandó volna” bevezetések kíséretében a homályos, burkolt, de annál veszélyesebb, vádakat. Jól kalkuláltak, amikor azt remélték, hogy így is „elintézhetik” ezt a felettesüket. Példa erre hogy Kremmerék „csak” azt pendítették meg : „tisztázandó volna” Br aun sűrű érintkezése Kun Bélával, az ellenforradalmi rendőrségen pedig ezt nyomban úgy értelmezték, hogy Braun legalábbis a jobbkeze volt a kommunisták vezérének. A Braun akták között ugyanis egy ilyen szövegű cédulát találunk: „Tarczali utca 14. Braun Róbert magántitkára volt Kun Bélának”.1 A vizsgálati aktákból ugyan kiderült, hogy szó sem volt igaz a burkolt vádakból, de amíg a dolog tisztázódott, addig Braunt a fehér terror alatt mintegy tizenkétszer hurcolták el otthonából, a lakásán tartott ugyanannyi házkutatás közben.2 Nagyon jellemző apróság: éppen Kremmer Dezső és Drescher Pál, akik a Braun Róbert elleni hajszát elindították, nem sokkal utóbb, nyilván a véletlenül szabadlábon levő Braun felkérésére, 1919 augusztusi bizalmas feljelentésükkel homlokegyenest ellenkező tartalmú közjegyzői hitelesítéssel ellátott nyilatkozatokat tettek érdekében. 1919. szeptember 15-i keltezéssel maradt fenn Kremmer Dezső könyvtárvezetőnek Hedry István közjegyző által hitelesített nyilatkozata a Braun aktacsomóban. Ebben Kremmer igazolta, hogy Braun nem töltött be a proletárdiktatúra idején magasabb funkciót, mint annak előtte és „kommunistaság vádjával nem illethető”. Október 15-én ugyanannál a közjegyzőnél Drescher Pál még cifrább mentőnyilatkozatot írt meg sajátkezűleg: azt bizonyította, hogy a polgári humanista Braun Róbert az ellenforradalmi szervezkedés miatt 1919. június 9-én lefogott és csakhamar 5 évre ítélt kollégája, névszerint Dr. Krisztics Sándor kiszabadítása érdekében mindent elkövetett: elment magához Rónai Zoltán igazságügyi népbiztoshoz, elment a fogházba Turnovszky Sándor vádbiztoshoz is, hogy bajbajutott ellenforradalmár kollégáját kiszabadítsa. Nem ezen a naív és jóhiszemű tudóson múlt, hogy nem tudott Kriszticsen segíteni. A további iratokból azt is megtudjuk, hogy Braun a Tanácsköztársaság alatt szabályellenesen folyósította Krisztics családjának letartóztatott kollégája könyvtárosi fizetését.3 Végül még az is kiderül az aktákból, hogy nemcsak Kremmer és Drescher, hanem maga Krisztics is Braun feljelentői között volt. Krisztics Sándor bizonyára ezzel hálálta meg azt a segítséget, amelyet a munkáshatalom idején tőle kapott és amelyről az ellenforradalom felülkerekedése után kiszabadulva nyomban értesülhetett Kremmeréktől. Felmerül a kérdés: hogyan történhetett, hogy Braun Róbert éppen feljelentőitől kért mentőnyilatkozatokat? Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy Braunnak fogalma sem volt Kremmerék szerepéről, Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy miért adtak ugyanazok a Kremmerék, akik előzőleg rendőrkézre juttatták, Braunnak mentőnyilatkozatokat? Nyilván szemtől-szembe nem mertek hazudni neki és a könyvtárba való visszahelyezésétől már úgysem kellett tartaniuk. Kremmerék, amikor már céljukhoz értek, a „jó és nemes” emberek szerepében tetszelegtek a világ előtt, mint ezt még alkalmunk lesz illusztrálni. Dienes László főkönyvtáros pozíciójának szétzúzása a reméltnél is könnyebb feladatnak bizonyult. Dienes Budapest népbiztosa lett a Tanácsköztársaság alatt, már ennél fogva is a felfüggesztést kimondó rendelet hatálya alá esett. A kommunista Dienes, aki még a demokratikus forradalom alatt ismerte fel az ellenforradalom szándékait, a Tanácsköztársaság bukása után nyomban illegalitásba vonult és 1920. január 15-ig Magyarországon bújkált, amíg azután szénrakodó munkásnak öltözve egy hajón a kommunistákkal szimpatizáló kapitány segítségével Bécsbe emigrált.4 A főváros hatóságait mindez nem gátolta abban, hogy Dienes Lászlót a Fővárosi Közlöny 1920-as évfolyamában (269. old.) nyilvánosan meg ne idézze egy fegyelmi tárgyalásra. A komédiát szeptemberben Dienes távolléte ellenére lefolytatták és lévén Dienes az úgynevezett „úri osztály” leszármazottja, őt 1 Fővárosi Levéltár. Bp.-i Kir. Ügyészség. IV. 13/5601/1919.- özv. Braun Róbertné 1959-ben közölte, hogy körülbelül 12-szer vitte be néhai férjét a rendőrség. Az imént idézett levéltári aktacsomóban is több letartóztatása és kiengedése nyomát találjuk. 3 Fővárosi Levéltár. Bp.-i Kir. Ügyészség IV. 13/5601/1919. 4 L. erről bővebben: Remete L.: Dienes L. 1889—1953. 1959. című kötetének életrajzi fejezetét. 220
