Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Az előkészület évei (1904-1909)
Az Értesítők és Közlemények áttekinthetőségét növelte a gondos tipografizálás és a különböző mutatók (névmutató, tárgymutató), de nem vált előnyükre, hogy a címjegyzékekben a statisztikai hivatal régi könyvtárától örökölt, de 1904 óta az új szükségletek szerint toldozott-fol dozott, végül azonban mégis csak alkalmatlan szakrendhez kellett igazodni, amely a római számjelekből, betűkből és földrajzi rövidítésekből álló bonyolult, nehézkes táblázatokra épült. Szabó Ervin, aki már 1900 óta „decimális” párti volt, bizonyára szívesen alkalmazta volna az új szerzemények jegyzékében és a Közleményekben is a Dewey-féle rendszert, de ehhez az egész könyvtárt át kellett volna alakítani, ilyen apparátussal még nem rendelkezett ekkor. Emlékeztetnünk kell itt arra is, hogy mekkora többletmunkát rótt a könyvtárra e katalógusok szerkesztése és kiadása. Az első bibliográfiák oroszlánrészben Szabó Ervin művei voltak, de már itt is nagy mértékben kellett igénybevenni a könyvtár gépírónőjét, akit a rendkívüli figyelmet követelő másolási feladatok egyéb munkától vontak el. A második kiadványnál és a következőknél is az anyaggyűjtésbe már a könyvtáros-munkatársakat (Enyvvári Jenőt, Basch Imrét, Staindl Mátyást) is bevonta. Tekintve, hogy ugyanezen években ugrott fel a gyűjtemény gyarapodási mutatója és olvasóforgalma, a feladatok egy részét csak különmunkában tudták elvégezni. Szabó Ervin többször emlékeztette feletteseit arra, ami könyvtári szakemberek számára nem meglepő, hogy a bibliográfiák összeállítása „a szerkesztő részéről a feldolgozandó kérdésnek alapos ismeretét, a nemzetközi bibliográfiákban való teljes járatosságát, pontos judiciumot követeli.”1 Az a szívós küzdelem, amelyet a személyzet létszámának növeléséért folytatott a bibliográfiai sorozat folytatásának érdekeire való hivatkozással is történt. Többször jelezte, hogy nem lehet állandósítani a munkatársak egészségét veszélyeztető túlmunkát, amelyre a szakkatalógus kiadása miatt volt szükség. A szakkatalógusok körüli teljesítmények kapcsán világított rá arra, hogy a fővárosi könyvtár munkatársai tulajdonképen sokszorosan nagyobb megterhelést vállaltak, mint más, régen kiépített, ezért megállapodott rendszerrel bíró, így hát az új könyvek bedolgozásánál sokkal könnyebb feladatokat ellátó budapesti nagykönyvtárak. 1909. december 23-i előterjesztésében hozta a város vezetőinek tudomására, hogy míg 1907-ben az Egyetemi Könyvtár dolgozóinak létszámát és állománya évi gyarapodását egybevetve egy személyre 412 kötet, az Országgyűlési Könyvtárban hasonló számvetés szerint egy alkalmazottra 475 kötet új könyv bedolgozása jutott évenként, addig a fővárosi könyvtárban átlagosan 1907-ben 1399 kötet feldolgozása esett egy személyre, a következő 1908-as és 1909-es években is alig valamivel enyhült a helyzet, mert 1908-ban még mindig 1309, majd 1909-ben, a létszámemelés után 1250 kötetnyi új szerzemény bedolgozását kellett ellátni átlagszámítás szerint 1—1 embernek. Tehát ha csak az új szerzemények körüli teendőket vennék figyelembe, vonta le a következtetést —, akkor is kétszer-háromszor annyi volt a munkateher a fővárosi könyvtárban, mint másutt. És mégis : a többi budapesti nagykönyvtárakkal ellentétben 1907 óta még az új szerzemények jegyzékének negyedévenkénti sajtó alá rendezését, ezenfelül a szakkatalógusok sokezernyi címet felölelő jegyzékeit is elkészítették. Ezek összegezéseként állapította meg Szabó Ervin 1909. december 24-i (a tanácshoz intézett) beadványában: „Merjük állítani, hogy a szakkatalógusok szerkesztésének és publikálásának ez a munkája kétszer-háromszor akkora munkaterhét jelent mint a gyarapodás feldolgozásának (a budapesti Egyetemi —, Akadémiai —, Országgyűlési —, Központi Statisztikai Hivatali) könyvtárakban szokásos módja, így a könyvtár alkalmazottai nem kétszer-háromszor, hanem nyolcszor- tizenkétszer annyit dolgoznak, mint a felsorolt könyvtárak alkalmazottai”2 KÖZÉPPONTBAN AZ OLVASÓSZOLGÁLAT Szabó Ervin könyvtár politikájának középpontjában a nyilvános szolgálat állott. Az olvasóknak az adott feltételekhez képest legtökéletesebb ellátása volt minden cselekvésének végső rugója, ez volt a könyvtári munka alfája és ómegája. A könyvtár használhatóvá tételét tartotta szem előtt, amikor a költségvetési keret folyamatos emeléséért indult új és újabb csatákba, ugyanennek az eszmének a jegyében szorgalmazta szüntelenül a személyzeti létszám emelését, főként ennek érdekében terjesztette ki a szűk gyűjtőkört társadalomtudományi irányba, ezért követett el mindent a könyvbeszerzési keret nagyobbítása, a használhatatlan, az elavult könyvek gyors selejtezése, a katalógusoknak lehetőség szerinti tökéletesítése végett, ugyanezért követelte meg a szigorú munkafegyelmet munkatársaitól és azt, hogy a gyűjtemény használóit a legelőzékenyebben 1 Uo. 2 Irattár. Személyi. 1904—1909. 68
