Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Az előkészület évei (1904-1909)
A továbbiakban Szabó Ervin utalt arra, hogy Budapesten is történtek kísérletek „népkönyvtárak” létesítésére, de ezek a kísérletek anyagi fedezet híján, vagy „mert vallási és politikai irányzatok szolgálatában állnak”, nem jártak eredménnyel. A munkásság önerejéből létrehozott szakszervezeti könyvtáraival csak részben pótolhatta a hiányt. A főváros feladata lett volna a kérdés megoldása és a város vezetői nem is vonták kétségbe: nyilvános könyvtárat kellett volna teremteni, (láttuk, hogy az 1902—1903-ban lefolyt vitában „elméletileg” valóban elismerték ennek szükségességét), de anyagi okokra hivatkozva és arra, hogy a közigazgatási gyűjtemény keretei már adva voltak, ismét elodázták a nyilvános könyvtár létesítését, ezért történt, hogy ,,... a főváros közönsége városi népkönyvtár helyett a tudományos könyvtárak számát szaporította eggyel”1 — jegyezte meg Szabó Ervin, aki most 1907-ben a város vezetőségének 1903-as Ígéreteire hivatkozva bizonyította: feletteseinek távolabbi céljait követte, Ígéreteiket igyekezett közelebb hozni a megvalósuláshoz, amikor a reábizott gyűjtemény „profilját” kiszélesítette, mert a társadalomtudományi könyvtár „legalább részben pótolja azt a hiányt, amelyet ma... mind többen éreznek” Részletesebben fejtette ki ezt a gondolatot egy esztendővel későbben, 1908-ban, amikor így jellemezte a fejlődést: „Ugyanazok a kérdések, amelyek ma a városigazgatási és községi politika legsajátosabb problémái, egyúttal az egész államigazgatásnak és az elméleti és gyakorlati állampolitikának égető kérdései is... így a fővárosi könyvtár, amikor a főváros hatóságait speciális városigazgatási föladataikban a vonatkozó irodalommal támogatni igyekszik, egyúttal alkalmassá válik arra is, hogy a könyvet olvasóknak azt az erősen megnagyobbodott rétegét is kiszolgálja, amely a társadalomtudományok iránt érdeklődik”.2 Szabó Ervin tehát azzal magyarázta a könyvtárnak társadalomtudományi gyűjteménnyé történt alakítását, hogy ezáltal a városigazgatási-statisztikai jellegét nemcsak megőrizte, hanem sokrétűvé tette, „elmélyítette”, másrészt a fővárosi könyvtár így megtette az első lépést, hogy szürke hivatali segédintézményből korszerű tudományos közgyűjteménnyé legyen. Úttörő és merész vállalkozás volt a maga korában hivatali könyvtárat társadalomtudományivá változtatni, annál is inkább, mert ezt Szabó Ervin, mint beosztott hivatalnok, „saját szakállára” hajtotta végre. Érvelése meggyőző, de a feladat végrehajtása mégsem volt kockázat nélküli. Hiszen nálunk a századforduló táján még a társadalomtudomány létezésének hivatalos elismeréséért is elkeseredett harcot kellett folytatni, amint ezt a Huszadik Század című folyóirat 1900-as évfolyamai megörökítették. Társadalomtudományi közkönyvtárra szinte gondolni sem lehetett. 1902-ben Emmer Kornél, a neves jogtudós, képviselő tette szóvá a parlament pénzügyi bizottságában, hogy míg Nyugat-Európában és különösen Amerikában már virágzik a társadalomtudományi oktatás, addig Magyarországon „német mintára a ’nemzeti szellem’, a ’tudományos boxerizmus’ uralkodik, hazafias frázisokban kéjelgő ’tudományos’ művek jelennek meg a tudományos igazságot kereső munkák helyett közjogi kérdések vannak előtérben, egy a szociális kérdésekre átmenő korban.”3 A Huszadik Század 1901-es évfolyama hírt adhatott ugyan arról, hogy az egyik vidéki főiskolán (a máramarosszigeti jogakadémián) szociológiai kurzust indított egy tanár, „az érdeklődés óriási, egy-egy előadáson 60—80 diák vesz részt”, 1902 végén pedig azt is közölte, hogy az USA-ban 136 főiskolán 170 professzor 407 kurzust tartott az előző tanévben szociológiából, de ismételten kellett megállapítani: a budapesti egyetemen még mindig kétségbevonják annak jogosultságát. A magyar tudományosság hivatalos művelői, az Akadémia, az egyetemek elutasító magatartást tanúsítottak, mert féltek attól, hogy nagyon is ingatagnak érzett magyar társadalmi rendet tudományos vizsgálat alá vessék. A rendszer felvilágosultabb védelmezői ugyan jól megértették: a társadalomtudománynak az a fajta művelése, amelyet a nyugati államokban az egyetemen is lehetővé tesznek, semmiként sem lehet veszélyes egy osztálytársadalom számára. Ezért támogatta a liberális burzsoázia számos tekintélye már 1900-ban a 1 Uo. 2 A Fővárosi Könyvtár Értesítője 1908. 3. old. 3 Huszadik Század 1902. I. 465—466 old. 53
