Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Másfél évtizedes hanyatlás (1930-1944)
Az 1930-as évek második felében a könyvtár vezetőinek, elsősorban magának a könyvtár igazgatójának voltaképpen semmi oka sem lehetett volna, hogy a személyzet túlnyomó többsége számára hátrányos státusz ellen szót emeljen, a vezetők ugyanis a személyzet többi tagjaihoz képest fényes fizetést kaptak. Ha a Budapest Székesfőváros költségvetése 1938-as kötetébe, ahol kategóriákra bontva sorolták fel a fizetéseket, bepillantunk, azt látjuk, hogy amíg az igazgató évi fizetése 9465 pengő volt, az aligazgatóé 7373 pengő, addig a szakszemélyzet derékhadát kitevő, összesen 25 főnyi gyakornoki kar átlagos fizetése évi 2400 pengőt tett ki. Kétségtelenül ők is irigylésre méltó helyzetben voltak olyan időkben, amelyekben még ezrek kilincseltek, az ÁDOB-nál (Állástalan Diplomások Országos Bizottsága), hogy a villamos- kalauzi vagy hólapátolói munka helyett végzettségüknek megfelelő bármilyen szerény álláshoz jussanak, amikor „a havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel3’ szövegű sláger a való helyzetet tükrözte. Mégis a mindenütt alkalmazott hivatali hierarchiát fejezte ki, hogy a vezető csaknem négyszer akkora fizetést húzhatott, mint az egyetemet végzett átlagos dolgozó és csaknem tízszeresét annak, amit egy takarítónő (évi 986 pengő). Az igazgatónak annál kevésbé volt oka a státuszrendezés ellen tiltakozni, mert kereken 9500 pengős évi honoráriumát szépen kiegészítette az az 1927 óta élvezett „tiszteletdíj”, amelyet az egyszer a fővárosi könyvtárhoz csatolt, máskor leválasztott Fővárosi Pedagógiai Könyvtár „felügyelete” címén kapott. A Budapest Székesfőváros költségvetése 1937-es kötete szerint ez a munka nélkül élvezett „mellékes” évi 2352 pengőt tett ki, annyit mint egy átlagos tudományos tisztviselői honorárium. A könyvtár élén álló csoportot azonban nemcsak a nyilvánosság számára hozzáférhető, nyomtatásban is kimutatott juttatásokban részesítették, hanem bizalmasan kezelt folyószámla terhére is. A könyvtár irattárában 1938. március 28-i keltezéssel találunk egy bizalmas (l./kvt./938/biz. jelű) előterjesztést a polgármesterhez, amelyben ezt olvashatjuk: „Szóbeli felszólításra jelentem, hogy a Fővárosi Könyvtárban szolgálatot teljesítő tisztviselők közül a következők élveznek havi különmunkadíj átalányt: 1. Enywári Jenő könyvtárigazgató havi 260 pengő, illetve az automatikus csökkentés óta havi 247 pengőt, 2. Dávid Antal igazgató havi 200 pengőt, illetve az automatikus csökkentés óta havi 190 pengőt... 3. Drescher Pál könyvtári főfelügyelő havi 150 pengőt... 4. Kelényi Béla Ottó könyvtáros havi 150 pengőt.. -”.1 Az igazgató dugpénze, — mert ezt másként nem nevezhetjük, lényegesen meghaladta az egyetemi végzettséggel rendelkezők átlagos könyvtáros fizetéseit, nem is indokolták, milyen címen kap „különmunkadíjat”. Dávid Antalnál a könyvtári Évkönyv előkészítése és „a katalógusok állandó ellenőrzése” volt a jogcím, Drescher Pál esetében a könyvtár katalógusának (melyiknek ?) túlórában való összeállítása, Kelényi Ottónál a Budapest története megírásánál végzett szerkesztői munka honoráriumát hozták fel indokolásul. Valójában a 4 kedvezményezett főtisztviselő közül csak Kelényi Béla, a Budapesti Gyűjtemény vezetője és az akkori előkészítés alatt álló Budapest története monográfia sorozat szerkesztője végzett érdemleges különmunkát. Talán ezért jutott éppen neki a legkisebb honorárium. Az 1936-ben előkészített státuszrendezés 1938-ig tartott és a legkevésbé sem elégítette ki a várakozásokat. Még a könyvtárigazgató is, noha fizetése a hivatalos kimutatások szerint fokozatosan tovább emelkedett, sérelmesnek tartotta helyzetét és általában a könyvtári alkalmazottak, különösen a tudományos minősítésűek fizetésének megállapítását, ezért csakhamar újabb tervezetekkel ostromolta a főváros vezetőit. Egy 1941. november 25-i előterjesztésében adatokkal illusztrálta, hogy a könyvtár nemcsak más hazai tudományos intézményekkel, de a főváros egyéb intézményeivel szemben is nagyon visszás helyzetben maradt. „A kiáltó egyenetlenségek” példájaként említette, hogy a könyvtárigazgató csak a IV. fizetési osztályba sorolható, hogy az aligazgató az V. fizetési osztályban senyved, hogy a tudományos minősítésű dolgozók általában alacsonyabb besorolásba jutnak, mint a kezelői státuszban működők. Azt állítva, hogy a hálózat vezetőjének több a munkája, indítványozta egy második aligazgatói státusz felállítását a fiókhálózat élére.2 Drescher-Szentkuty Pál érdekében tette ezt, annak „a nemzeti újjászervezésben szerzett érdemeire” hivatkozott. Valójában az ellenforradalomnak tett szolgálatok jutalmazásáról lett volna szó, mert hiszen a fiókhálózat nem lett nagyobb, Drescher azonban még sem lett aligazgató. Tekintve, hogy a könyvtárvezetőség általában is ellene volt a nők könyvtári alkalmaztatásának, e javaslatában sem érintette azt a kérdését, hogy tudományos képesítésű nőalkalmazottak nem kerülhettek be a tudományos állásokba. Maga sem tartotta visszásnak, sőt az egyetemet végzett női könyvtárosok lázongását figyelmen kívül hagyva részesített előnyökben kevesebb szolgálati évvel, alacsonyabb képesítéssel rendelkező férfiakat az előléptetésnél. A háború alatt mind nyomasztóbban jelentkeztek a személyzeti problémák. Az 1940. évi jelentés szerint a könyvtár férfialkalmazottai összesen 1490 napon át teljesítettek katonai szolgálatot, 1941-ben 1 Irattár. Bizalmas. 1934—1938. 2 Irattár. Státuszrendezés. 1941. 285
