Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Másfél évtizedes hanyatlás (1930-1944)
volt (1941—1942-ben 62% körül), de a tetőpontot 1943 képviselte: 8C5 000 pengő személyi, 275 000 dologi kiadás!!! A másik figyelmet érdemlő körülmény: 1937-ben ugyan túljutott a válság mélypontján a könyvtár, azonban az egészségtelen viszony a személyi és dologi kiadások megoszlásánál mégis tovább rosszabbodott. Ha csak az iménti adatokat ismernénk a könyvtár 1930 utáni életéből, már ezek alapján is joggal állíthatnánk: az intézmény fejlődése megakadt. A csökkenő anyagi erők ilyen elosztásáért persze elsősorban a városvezetőség volt a felelős, a könyvtárvezetőtől nem követelhették meg, hogy a saját és a dolgozók fizetése nagyobb rovására korrekciót követeljen és ezen az áron fejlessze a könyvtárat. Nem csupán a városvezetőség, hanem elsősorban a könyvtár élén álló gárda volt a felelős azért, hogy a sokszorosan csorbított dologi költségvetést is számos vonatkozásban úgy használták fel, mintha az intézmény néhány tucat könyvtáros és egy-két könyvmoly külön domíniuma lett volna. Ez a magatartás a legszembetűnőbben ott nyilatkozott meg, ahogyan a központi gyűjteményt a fiókhálózattal szembeállították és kezelték. Az általános leromlás idején a központ forgalma hanyatlott, vagy stagnált, a hálózaté viszont növekedett, mégis a központot ekkor is összehasonlíthatatlanul kedvezőbb elbánásban részesítették, mint a fiókokat. Enyvvári Jenő igazgató az 1932-es Évkönyv 5. oldalán kertelés nélkül kimondta, hogy ő „az anyagi erők csökkenésének következményeit elsősorban a fiókhálózatra nézve vonta le”, mert szerinte a hálózat csak „a közönség könnyebb kulturális igényeit szolgálja”, ám a központ „elernyesztése az egész magyar szellemi életre károsan hatna ki!” Általánosságban nem ítélhető el egy komplex, tudományos és közművelődési részleget is magába- foglaló könyvtár vezetője, amennyiben a tudományos részleg valóban hézagot tölt be, hogy anyagi bajok esetén a tudományos részlegre fordít több pénzt. Nem vitás, hogy jóvátehetetlen károkat okozhat, ha egy speciális gyűjtemény fejlesztését elhanyagolják, ez a kutatómunka folyamatosságát teszi lehetetlenné az országon belül, és pótolhatatlan hiányokat idéz elő a könyv- és a folyóiratállományban. Kérdés azonban, hogy 1932-ben és azután tényleg olyan hézagpótló szerepet töltött-e be Magyar- országon a fővárosi könyvtár központja, mint 1919-ig, vagy napjainkban? Mindaz, amit a szerzeményezési jegyzékek politikai anyagának tanulmányozásánál láttunk, cáfolja az állítást. A magyar szellemi életre nem hatott volna „elernyesztően”, ha az 1930-as években mellőzi a könyvtár a fasiszta kiadványok tömeges beszerzését. Egészítsük ki a korábbiakat azzal, hogy itt még az évkönyvek gyarapítási listáinak az 1-es (Bölcselet) és 2-es (Egyháztudomány) szakjaira is utalunk. A Bölcselet címszó alatt a „133 Okkultizmus” rovat közléseiből megtudjuk, hogy akárcsak az 1920-as években, ekkor is, egészen a háború végéig, lendületesen vásárolták a tudományosságtól merőben idegen spiritiszta és hasonló kiadványokat. A 2-es szakot ugyancsak erőteljesen felkarolták, évről évre szép számmal vásárolták a „Misztika”, „Szentek élete” stb. címszavak alá sorolható munkákat is. A gyarapításnak ez a része sem igazolta, hogy a központra fordított többlet valóban a magyar tudományos élet hasznát szolgálta. Egyháztudományi müveket például az Egyetemi Könyvtár, emellett a főváros és a vidék számos egyházi gyűjteménye is vásárolt. Szükség volt-e arra, hogy ráadásul Budapest városi könyvtára is lépést tartson a beszerzésben a hazai és külföldi egyházi irodalom termésével ? Ezt nehezen hihetjük. A „szellemtudományinak” átkeresztelt városi könyvtárban mindezek ellenére, a gazdaságilag legsúlyosabb években nemcsak a vallástudományi könyveket, hanem folyóiratokat is nagy mennyiségben szerezték be. Csökkenteni kellett a kurrens folyóiratok számát, ugyanakkor növelték az egyházi, teológiai lapok arányát. Az 1929-ben járatott 572 folyóirat közül például mindössze 10 volt teológiai tartalmú, 1931-ben 601 közül csak 9, ezzel szemben az 1936-os mélyponton csak 495 lapot járattak, de ebből már 23 egyháztudományi volt és ez a hányad a felszabadulásig így maradt (1942-ben például már csak 421 lap járt, de közöttük 21 hittudományi). Az iménti adatok éppenséggel nem támasztották alá azt az állítást, amely szerint a központot azért karolták fel, mert elsorvasztása országos kárt okozott volna. Ennek ellenére az 1930-as évek elejétől a fiókok számára vásárolt kötetek mennyiségét különösebb aggodalom nélkül a korábbi felére, sőt egyes években harmadára redukálták: 1929-ben 28 000 kötetet 281
