Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Az ellenforradalom első évei (1919 augusztus - 1923)
további sorsára vonatkozóan itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a tekintélyét teljesen elvesztett könyvtárigazgatóságnak utóbb a régi képviselőházban levő helyiségekből is ki kellett költöztetnie az ifjúsági részleget és a felnőtt olvasótermet. A Királyi Pál utcai emeleti helyiségekkel kapcsolatban pedig jellemző mozzanatként hozzáfűzzük a fentiekhez, hogy a Wolff-párt 1927-ben visszaadta ezeket a helyiségeket a fővárosnak és az akkori könyvtárigazgató, Enyvvári Jenő javaslatára a Wolffék által okozott károkat, a visszaalakítás nagyon borsos, négyezer aranypengőt kitevő számláját ismét a főváros adózó polgáraival fizettették meg utóbb, amikor 1930-ban visszaköltözött a fiók.1 NÉGY ÉS FÉL ESZTENDŐ MÉRLEGE Vizsgáljuk meg, milyen hatással volt a könyvtár fejlődési irányára és hétköznapi életére az a romboló munka, melyről az előző fejezetekben számot adtunk. A mérleg készítése során elsősorban a hivatalos, nyomtatásban is közre adott ellenforradalmi jelentések2 (a továbbiakban: „jelentés”, „Évkönyv” és a vonatkozó évszám, lapszám) bevezetéseiből és statisztikai adataiból merítünk, mert ezek a minden valószínűség szerint szépített közlések is meggyőzően bizonyítják, milyen pusztítást okozott a „nemzeti megújulás” a könyvtárban. Vessünk egy pillantást mindenekelőtt azokra a törekvésekre, amelyekkel a könyvtár egészét próbálták jellegéből kiforgatni. A fővárosi könyvtár, mint láttuk, a Bárczy-rezsim liberálisabb keretei között Szabó Ervin és segítőtársai munkájának eredményeként a félig feudális Magyarország kulturális elmaradottságában külön színfolt, a főváros egyik nevezetessége volt modern felépítésével, rendkívüli mozgékonyságával, kiterjedt külföldi kapcsolataival, hézagot betöltő társadalomtudományi és várostörténeti központjával, az olvasók tömegeit vonzó fiókjaival, gyors tájékoztató szolgálatával, az idők által felvetett kérdésekre válaszoló bibliográfiai kiadványaival s a társadalom minden rétegének, értelmiségieknek, munkásoknak s polgároknak igényeit szemmel tartó könyvbeszerzési politikájával. Olyan rendszerben viszont, mely a lakosság többségét nyomorúságra vagy tengődésre ítélte, már puszta létével is valóban veszélyt jelentett egy társadalomtudományi könyvtár, melynek anyagából a nyomor igazi okait is megtudhatta az olvasó. Tekintve azonban a könyvtár bonyolult jellegét, a baloldali anyag kiirtása csak a gyűjtemény olyan megsemmisítésével lett volna lehetséges, amelyet Wolff Károly és a vele hasonszőrűek sürgettek. Mivel ez a könyvtár megszűnését eredményezte volna, Kremmerék az intézmény védelmére kényszerültek. Az ellenforradalom főcsapásait továbbra is a könyvtár jellege ellen irányította és ellenszerként Kremmerék gyorsan rászánták magukat arra, hogy az intézmény egész jellegét megváltoztassák. Az 1920-as jelentés 4. lapján olvashatjuk: „A könyvtár igazgatóságát felsőbb hatósága utasította, hogy — félretéve a régi szabályzat- tervezetet — egészen új könyvtári szabályrendeletet dolgozzon ki, mely a legkisebb részletkérdést is felölelje.” Az új szabályzattervezet (melyet végül csak 1925-ben hagytak jóvá és részletes ismertetésére a következő időszak tárgyalása folyamán térünk vissza) lényegében nem hozott már semmi újat az ellen- forradalmi gyakorlattal szemben, csupán szentesítette azt: a központi gyűjtemény társadalomtudományi jellegét felszámolták, helyette a ködös „általános tudományos könyvtár” „egyetemes kultúrintézet” jelige alatt számolták fel a Szabó Ervin-i hagyományokat, torzították el az európai viszonylatban is egyedül álló gyűjteményt. A fővárosi könyvtár fiókjainak „free public library” jellege is megszűnt, a nemzeti egység, a pártatlanság jelszavainak leple alatt a fiókokat a „hazafias”, értsd fasiszta átnevelés fellegváraivá igyekeztek kiépíteni. A könyvtár tervszerű elsorvasztására irányuló törekvések a költségvetési keret folytonos zsugorodásában ütköztek ki a legszembetűnőbben. A számok, a könyvtárra fordított százezer, majd millió koronák, e tekintetben semmit sem mondanak, hiszen köztudomású, hogy 1919-ben a pénz rohamos felhígulása indult meg. Arra, hogy a könyvtárosok fizetése mindig messze mögötte maradt az áraknak, rámutatott Platthy György törvényhatósági tag is, melyben arra tett javaslatot, hogy a könyvtárosok tanulják ki a könyvkötészetet s így egészítsék ki mellékmunkával fizetésüket. Ami a könyvtár anyagi fejlesztésének nyomorúságos feltételeit illeti: az Évkönyvekben valósággal hemzsegnek az erről szóló sirámok. Az 1920-as jelentés (p. 4.) közli, hogy az infláció kellős közepén az évi költségvetés „az előző 1 Az említett adatokat 1. Irattár 1-es sz. fiók iratai 1921—1927. 2 A Városi Nyilvános Könyvtár jelentése az 1919. stb. évről. 234
