Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
A könyvtár és a háború (1914-1918)
használat mutatója, a kölcsönzött kötetek számával szemben. Ugyancsak jelentékeny minőségi javulásról tanúskodott, hogy a fiókhálózatban növekedett a felnőtt olvasók száma és ezek 1916-ban sokkal nagyobb mennyiségű ismeretterjesztő könyvet vettek kézbe, mint az előző években. (A központ forgalma is nőtt és tekintve, hogy a tudományos központ anyaga teljes egészében ismeretterjesztő anyagnak számított, az egész hálózatra nézve ez tovább javította a hányadot). Szabó Ervin az örvendetes tényékhez fűzte hozzá magyarázatként: „Mindez annak ellenére, hogy éppen a legjobb olvasó korosztály a harctereken van, vagy a gyárakban, irodákban van befogva késő estig tartó túlmunkára, hogy az anyák az élelmicikkek megszerzésével fogyasztják el idejüket, és iskolás kisgyermekek szabad idejükben és a nagy szünidőben ugyancsak kereset után járnak.. 1914-hez képest a felnőtt olvasók aránya 43,9%-ról 48,9%-ra emelkedett a fiókhálózatban, — az általuk megforgatott ismeretterjesztő művek hányada 15,8%-ról 19,4%-ra. A gyermekek arányszáma csökkenésének persze megvolt az árnyoldala. „Munkánk mai kezdő éveiben gyümölcsözőbb szellemi befektetésnek vélnők az ifjúsággal való mind intenzívebb foglalkozást”1 — jegyezte meg Szabó Ervin és rámutatott arra, hogy az ifjúsági irodalom szegényessége, a könyvtermelés hanyatlása, az a körülmény, hogy igen sok gyermekolvasó bizonyos időszak alatt „kiolvasta” a fiókkönyvtárak állományát, végül egyes iskolaigazgatók elzárkózása, vagy éppen ellenszenve a könyvtár iránt játszott közre a visszaesésben, ugyanakkor azt az igen örvendetes tényt is kiemelte, hogy a könyvtár gyermekolvasóinak jelentős része az első fiókok életéből eltelt két-három esztendő alatt „felnőtté” serdült, túllépte a 16. évet és hűséges maradt, ezeket tehát már a könyvtár nevelte fel magának. Az eredmény a legszebb sikerek közé tartozott. Szabó Ervin mélyrehatóan elemezte a társadalomtudományi központ forgalmi adatait is. 1916-ig a társadalomtudományi művek forgalma 58%-ra emelkedett. Sajátos módon azonban a társadalom- tudomány egyes csoportjain belül nem a központ szorosabb gyűjtőkörét képviselő szociológia vagy jogtudomány állt az élen a használatban (mindkettő 9%-kal szerepelt), hanem a közgazdaságtan (16%), amelyet a történelem (12%) követett, vagyis olyan szakok, amelyek gyűjtésével más könyvtárak (Egyetemi-, Országos Széchényi, Akadémiai, a Kereskedelmi és Iparkamara könyvtára stb.) is foglalkoztak. „Ez mutatja, hogy a budapesti könyvtárak még mindig nem képesek teljesen kielégíteni a nem társadalomtudományi érdeklődésű” látogatókat.2 — állapította meg, szerényen hallgatva róla, hogy a főváros könyvtár modern szervezete és a többi nagykönyvtárakkal ellentétes liberális szelleme, emellett kitűnő katalógusai, és gazdag, időszerű, magasszínvonalú anyaga és hasonló tényezők összhatása eredményezte, hogy egyre több kutató „fedezte fel” ezt az intézményt és pártolt át hozzá. Ez a népszerűség csábítóan hatott olyan irányban, hogy kiterjesszék a gyűjtőkört, Szabó Ervin azonban határozottan ellenállt ennek a csábításnak, úgymond, „Amíg szakkönyvtár maradunk, addig valamennyire nyomon követhetjük a szakirodalom fejlődését és megközelítő teljességgel elégíthetjük ki a szaktudományi kutatás igényeit”, ellenkező esetben, más területekre kalandozva, vagy éppen arra törekedve, hogy „általános könyvtár”-rá fejlesszék a központot, „menthetetlenül az általános felületesség és a könyvtári dilettantizmus vizeire” eveznének.3 A háborús évek forgalmáról szóló jelentésekben ismételten szó esett a szabadpolc-rendszerről, különösen az akkor is nagy iramban fejlesztett központi olvasótermi könyvtár és a központ folyóirattermének több száz szabad használatra kitett friss folyóirata és napilapja kihasználtságáról. A nyilvános szolgálat tapasztalatai fényesen igazolták az ehhez a rendszerhez fűzött várakozásokat. Az olvasóközönség a háború demoralizáló hatása ellenére „hozzánőtt” a szabadpolchoz: az ellopott könyvek aránya felére esett. A kár csekély töredéke volt annak, amit egy állandó „zsandár” fizetése lett volna, az erkölcsi és kulturális haszon viszont annál nagyobb volt. Számtalan olvasót maradéktalanul kielégített a kézikönyvtár és a „praesens” folyóiratanyag, ami a válogatás színvonalát dicsérte. A kézikönyvtár emellett a nagy személyzethiány okozta bajokat is enyhítette. A helyben olvasók évről-évre kevesebb raktári könyvet kértek ki. Szabó Ervin ezt írta 1917 elején: „Megtehetnek, amit számos külföldi könyvtár el nem mulaszt, nevezetesen, hogy a folyóirattermek és a kézikönyvtárak forgalmi adatait is szerepeltetnők statisztikánkban. Ez esetben minden nehézség nélkül mutathatnék ki, hogy forgalmunk máris a millió körül jár”4, — ugyanis alkalmi megfigyelések szerint egy kölcsönzésre, illetve egy raktárból kért könyv használatára két kézikönyvtári, illetve praesens-folyóirat használat esett, ami azt jelentette, hogy például 1917-ben 1 Értesítő 1917. p. 2. * Uo. p. 13. 8 Uo. 4 Uo. p. 12. 168
