Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Támadások. Kísérlet Szabó Ervin elmozdítására (1910-1914)
szüntetéséhez, de időközben a Nagy Budapest is közölt helyreigazító cikket a könyvtárról, ezért a rágal- mazási ügy folytatását a főváros beszüntette. A Nagy Budapest közleményével kapcsolatos eljárás még be sem fejeződött, amikor Szabó Ervin egy újabb akció előkészítéséről szerzett tudomást. Értesülésének forrása: Illyefalvi Lajos, a Fővárosi Statisztikai Hivatal fogalmazója (később igazgatója), akit, amint ez az iratokból kiderül, 1914 március közepetáján egymásután két újságíró keresett fel. Ezek közölték vele, hogy a fővárosi könyvtár igazgatója ellen folytatódnak majd a sajtó támadások, „és nem fognak megszűnni addig, amíg Szabó Ervin a könyvtár igazgatója”. Azt is kijelentették, hogy az adatokat „a könyvtár hivatalnokaitól kapták”, végül elmondták, hogy a támadásokat nem jobboldali, hanem a haladó sajtóban akarják közreadni. Szabó Ervin a hír vétele után, 1914. március 16-i keltezéssel jelentést küldött Bárczy polgármesterhez. A városházán azonban akkor még nem tulajdonítottak jelentőséget a „szóbeszédének, míg az iméntinél nyomosabb érv rá nem kényszerítette őket arra, hogy most már komolyan foglalkozzanak a kérdéssel.1 A mindaddig az ismeretlenség homályába burkolódzó maffia egyik tagját véletlen leplezte le. 1914. április 16-án az ekkor még a Károlyi utcai központban dolgozó Váradi Irma vaskos borítékot vett észre íróasztalán. Abban a hiszemben, hogy a címzés nélküli levél neki szól, felbontotta és legnagyobb meglepetésére egy készülő röpirat nyomdai korrektúráját találta benne. A röpirat hasábjain a fővárosi könyvtár szerzeményezési adatait állította párhuzamba több németországi városi könyvtáréval a szerző. A röpirat leglényegesebb mondanivalói: a fővárosi könyvtárt „általános közművelődési könyvtárnak tervezték, de Szabó Ervin szociológiai gyűjteményt csinált belőle oly módon, „hogy az nemcsak kétségessé teszi, de egyenesen kizárja, hogy abból valaha is közművelődési könyvtár legyen”.2 A társadalomtudományi szakon belül is a szocialista műveké a túlsúly. Ez utóbbi megállapításához a szerző hozzátette: „nem a szocializmust, mint irányt, hanem a szocializmust, mint túltengő, aránytalanul favorizált szakot kifogásoljuk egy általános közművelődési könyvtárnál” — majd a külföldi párhuzamok alapján bizonygatta, hogy a fővárosi könyvtárban teljesen „elhanyagolták a szépirodalom beszerzését”, alig törődtek a történelmi anyag gyarapításával, nyelvi megoszlás tekintetében „az állomány túlnyomólag nemzetközi, holt anyag”, a „helytelen könyvbeszerzés” miatt pedig a könyvtár olvasóforgalma messze elmarad a hasonló német városi könyvtáraké mögött. Személyzetét túlméretezték, a költségek javarészét ez emészti fel. Váradi Irma nyomban megértette, hogy egy következményeiben súlyos akció nyomára jutott, amely a könyvtár tönkretételét célozza, s azt is felismerte, hogy a készülő röpirat és a Budapesti Hírlap támadó cikkei között összefüggés van. A korrektúrán talált feljegyzésekben Horváth Stefániának, Szabó Ervin titkárnőjének kezeírására ismert és őt nyomban magához hívatta. Közölte vele, hogy a röpiratnak nem szabad megjelennie, a Budapesti Hírlapban pedig helyreigazító cikket kell közölni, ugyanakkor érdeklődött tőle, kik állnak a röpirat mögött. A rajtakapott Horváth Stefánia beismerte, hogy köze van a röpirathoz, szerzőtársként több városi alkalmazottat, köztük Gárdonyi Albert levéltárost, Rácz Gyula fogalmazót, Bolgár Elek fogalmazót és a könyvtárban dolgozó Staindl Mátyást nevezte meg, ugyanakkor könyörgött, hogy Váradi Irma tartsa titokban az ügyet, nagybátyja, „Rákosi” útján gondoskodik arról, hogy a Budapesti Hírlap helyreigazító cikket jelentessen meg, a röpirat pedig nem fog kiadásra kerülni. Váradi Irma két napi haladékot adott, mivel azonban Horváth Stefánia újabb zavaros történetekkel akarta elterelni a figyelmet, Dienes Lászlónak jelentette a dolgot. Dienes pedig miután maga is többször megpróbált szót érteni Horváth Stefániával, de az egyre jobban belebonyolódott hazugságaiba, Szabó Ervin elé vitte az ügyet. Ilyen előzmények után született meg két könyvtári jegyzőkönyv ez újabb ügyben, mindkettő 1914. április 21-én. Az egyik Váradi Irma tanúvallomását, a másik jegyzőkönyv a Dienes László által elmondottakat tartalmazta. Eszerint Horváth Stefánia az eltelt három nap alatt többször is megváltoztatta szavait, első alkalommal elismerte, hogy többen resztvettek a röpirat előkészítésében, a második beszélgetésnél azt állította, hogy az általa említettek „egy más akcióban szerepelnek a könyvtár ellen”, ezt „egy bizottsági tag”-tól tudta meg, akit „protekcióért keresett fel” és aki azt is kijelentette neki, hogy a főváros törvényhatósági tagjai között akciót igyekeznek szervezni a könyvtár igazgatója ellen. A talált kefelevonat egyedül az ő (Horváth Stefánia) munkája, „amelyen egy éve dolgozik, s amelyben a könyvtár hibás irá1 Uo. * Uo. 150
