Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
évben a Krisztinavárosi-, 1888-ban a X. kerületi-, 1892-ben a IX. kerületi Soroksári úti Iskolai Népkönyvtár Egyesület. Ezek száma a kilencszázas évek elejéig még néhánnyal bővült. A legjelentékenyebb az 1891-ben alapított Budai (Nép-) Könyvtár Egyesület, amely a századforduló után „Budapesti”-re bővítette nevét és ugyanakkor a „Nép” jelzőt elhagyta („Budapest Könyvtár Egyesület”) az egész főváros területére kiterjedő hálózat megteremtését tervezte. A Budapesti (Budai) Könyvtár Egyesület a századforduló táján már a Budai Vigadó épületének II. emeletén elhelyezett központi gyűjteményen kívül néhány fiókkal is rendelkezett. A tagság adományaiból és a tagdíjakból fenntartott szervezet, amely a század elején jelentéktelen állami és városi segélyekhez is jutott, nem tudta hatósugarát Buda belső területén túl kiterjeszteni és megfelelő anyagi bázis hiánya miatt már a kilencszázas évek végén hanyatlásnak indult. A „népkönyvtáraként alapított intézmény egyébként a foglalkozást is feltüntető tagnévsorok szerint (amelyek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapesti Gyűjteményeiben maradtak fenn) legjobb éveiben is csupán egy-két munkásolvasóval rendelkezett, „népi”-nek ti tát alig lehetett minősíteni. Az állam-, a főváros és velük szinte egy időben az egyház vezetőkörei, valamint a burzsoá értelmiség egyes képviselői csak a kilencvenes években kezdtek behatóan foglalkozni a felnőttoktatás, ezen belül a „népkönyvtárak” kérdésével. Nem érdektelen, hogy éppen a század utolsó éveiben került szőnyegre ez a probléma. 1890-ben megalakult a szociáldemokrata párt és ez nagy lendületet adott a munkásmozgalomnak. A szakszervezetek megerősödtek, egész sor új szakegylet, munkásönképzőkör alakult, 1899-ben ez utóbbiak száma egyedül Budapesten közel két tucatra emelkedett.1 A szakegyletek és munkásönképzőkörök legtöbbje könyvtárakat is alapított. A kilencvenes évek elején már vidéken is nagy számban működtek a szocialista földmunkásság olvasókörei.2 A hatalom többek között a munkás- és agrárproletár olvasókörök, önképző egyesületek tevékenységével magyarázta, hogy Budapesten és a nagyobb vidéki városokban ekkor már egymást érték a sztrájkok, tüntetések, vidéken nyaranta hatalmas aratósztrájkok szántottak végig az országon, amelyeket a hatalom erőszakszervezetei gyakran csak véres beavatkozásokkal tudtak elfojtani. Érthető, hogy ezek után a tőkés-földesúri rend hivatalos képviselői a korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a munkásság és szegényparasztság könyvtárainak is, persze, olyan értelemben, hogy ezeket a szerveket igyekeztek szétzúzni, emelett „megfelelő”, államilag ellenőrzött könyvtárak létesítésével hatásukat ellensúlyozni. 1895-ben került hatalomra a Bánffy-kormány, amely a terror eszközeivel próbálta elfojtani a forradalmi mozgalmakat, ugyanakkor a „szocialistafaló” Bismarck példáját követve, a „szociális olajcseppek” politikáját is programjára tűzte. A kilencvenes évek végén Bánffy Dezső két minisztere is foglalkozott a „népkönyvtárnak ügyével: Wlassics Gyula kultuszminiszter és Darányi Ignác földművelésügyi miniszter, akik mindenekelőtt falusi népkönyvtárak megteremtésén fáradoztak. A földművelésügyi minisztérium a század elejéig sokszáz kis falusi „népkönyvtárat” állított fel, ennél is szélesebb körű munkába kezdett a Wlassics-vezette kultuszminisztérium. Ez utóbbi ösztönzésére jött létre hosszabb előkészítés után 1897 decemberében a művelődési intézményeket egy szervezetbe tömörítő Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és röviddel később a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége, amely néhány esztendőn belül nagy költséggel ugyancsak százával hívott életre az ország különböző pontjain „népkönyvtár”-akat, emellett csekély juttatások, könyvadományok és alkalomszerűen kiutalt kisebb összegek fejében igyekezett a már meglevő polgári jellegű egyesületi könyvtárakat is ellenőrzése alá vonni. A „népkönyvtár”-akat előre készített címjegyzékek alapján állították össze és csupán nagyságrendi különbség volt köztük (500, 1000, 2000 koronás stb. „standard könyvtárak”). A jelentős anyagi áldozatokkal százával kiépített népkönyvtárak számára egyébként sem megfelelő helyiségeket, sem a fejlesztéshez szükséges állandó dotációt, sem képzett és fizetett személyzetet nem biztosítottak, többnyire a tanítókra, kántorokra bízták csekély alkalmi pénzjutalmak ellenében a „népkönyv- tár”-akat. A kormány a századforduló utáni időkig több százezer koronát költött e „népkönyvtárak” felállítására, de azok már azért sem arathattak sikert, mert leplezetlenül az uralkodóosztályok politikai céljait szolgálták. Erről árulkodtak a típuskönyvtárak 1902-ben, majd 1906-ban kiadott mintakatalógusai. A bennük szereplő könyvek egyrészt alacsony színvonalúak voltak, másrészt a nacionalista, klerikális, tudománytalan „ideológia” termékeiből kerültek ki, amint ezt éppen Szabó Ervin mutatta ki elsőként, országos visszhangot és vitát kiváltó referátumában a Pécsett tartott első magyar szabadtanításikongresz- szuson, 1907-ben „Általános irányelvek népkönyvtárak könyveinek megválogatására” cím alatt. 1 Népszava Naptár 1900. 2 Kiss Jenő: Az agrárszocialista olvasókörök történetéből. = Magyar Könyvszemle. 1959. p. 180—193. 119
